Az utóbbi időben a Petőfi Irodalmi Múzeumról váratlanul és kellemetlenül sokat lehetett hallani. Már Prőhle Gergely 2016-os kinevezése is vitát keltett, az igazgatói működésének első éve után kirobbanó úgynevezett kultúrharc pedig egy csapásra felvonulási területté, csatamezővé változtatta az egyébként a szélesebb közönség számára inkább kellemesen unalmasnak tűnő intézményt. Prőhle bukása, a lehetséges utód kémlelése, az egészet körüllengő tanácstalanság tovább fokozta az intézményről folyó vita hőfokát. Csak arról látszik elfeledkezni mindenki, hogy mi is a PIM; valójában mi a helye, a küldetése a magyar kultúrában – pedig ennek a végiggondolására is érdemes lenne vesztegetni néhány pillanatot, a tévhitek, előítéletek és félelmek örvénylése közepette.
Szakács Árpád a Magyar Időkben közzétett, folytatólagosan elkövetett „oknyomozó” feljelentéseiben egyszerű kifizető intézményként igyekezett a múzeumot felmutatni, ahol az ún. libsi szerzők lefölözik az állami támogatásokat, és a nyilván busás hasznot zsebre teszik. Szakács épp annyira muzeológus és irodalmár, amennyire történész – semennyire, nem is érti e bonyolult és sokrétű intézmény működését. De a cikksorozatához hozzászólók sem tudtak a felszíntől (a házban tartott rendezvények szereplőgárdáinak vagy az egy szem Kassák-kiállítás állítólagos ideológiai „kisiklásától”) elszakadni. Még nagyobb baj, hogy maga Prőhle sem értette, miről is van szó, vagy miben is kellene megvédenie az általa vezetett intézményt – amikorra pedig leesett neki, már késő volt. De a legnagyobb gond mégis az, hogy a Kásler Miklós vezette Emberi Erőforrások Minisztériuma mint fenntartó sem igen tudja, mit is kéne vagy lehetne vele kezdeni, s ezért még az új igazgatói pályázatot sem bírták kiírni – mert hát nem tudják, mire vagy kire is kéne.
Jellemző, hogy Szakács és az Emmi éppúgy, mint a vitában kínos hozzászólásokkal magukat észrevétető irodalmárok, Szentmártoni János írószövetségi elnök és Mezey Katalin MMA-részlegvezető is, mintha csak egy házról beszélnének. Van a Károlyi-palota, vannak falai, és azok között ilyen meg olyan írók jelennek meg – a „vitában” eddig sikerült lefúrni az intézmény tudatalattijába. És akkor tényleg az a kérdés, hogy majd az új igazgató kiket hív meg, kiket nem, kik mennek el és kik bojkottálják. Csakhogy ez a puszta máz csupán, a felszín, ahhoz, hogy erről legyen ilyen-olyan véleménye bárkinek, el sem kell menni a PIM-be – mint ahogy Szakács Árpád sem igen forgott ott sokat, ahogyan arra több vitapartnere is finoman rámutatott. Az, hogy a PIM rendezvényhelyszín is, csak kis szelete a működésének – de ha már erről az aspektusról van szó, jegyezzük meg, hogy egy befogadó intézmény csak olyanokat tud fogadni, akik menni akarnak bele. Felmerült, hogy miért jelenik meg kevesebbet a konzervatív oldal (ami eleve máris csak kis részben igaz) – de ha az MMA-ra gondolunk, például azért, mert ők épp a tizedik palotájukat újították fel állami milliárdokból, s azzal vannak elfoglalva, hogy ezekben megtörjék a dermedt unalmat, s közönséget toborozzanak a saját tereikbe, nemhogy még „kiszervezzék” magukat a PIM-be is.
Minden komoly
múzeum
Az már többet árul el az irodalmi múzeum teljesítményéről, hogy milyen a kiállításai látogatottsága – és a PIM-é legalábbis nem rossz. A MuseumStat szerint 2016-ban majd’ 100 ezer látogatója volt a PIM-nek (a fiókintézményekkel együtt 150 ezer körül), ami a Nemzeti Múzeum látogatottságának a harmada; s ez egy részterületre koncentráló intézménytől szép teljesítmény (arról nem is beszélve, hogy bármelyik magyar „élvonalbeli” focicsapat a fél stadionját odaadná érte). De a lényeg mégis inkább az, hogy mi történik ott, ahová sem a kiállítások, sem az irodalmi programok látogatói nem teszik be a lábukat.
Az agyzsibbasztó kultúrharcban valahogy elfelejtődött, hogy mint minden komoly múzeum, a PIM is elsősorban a gyűjteményének gondozásában érdekelt, s abban, hogy kutatóhelyként is működve a gyűjteménynek nemcsak a gyarapításában, de a feldolgozásában is minél szakszerűbben járjon el.
A PIM-ben fotó-, képzőművészeti, média-, kisnyomtatvány-, könyv-, periodika-, relikvia- és természetesen kéziratgyűjtemény is működik. Mindez együtt, a magyar írásbeli kultúra szempontjából felbecsülhetetlen értéket képvisel, mint ahogy az egyes gyűjtemények feldolgozásán munkálkodó szakértői stáb teljesítménye is elismerésre méltó. Arról nem is beszélve, hogy a különböző filiálékon – az Ady Endre Emlékmúzeumtól kezdve a Kassák Múzeumon, a Színháztörténeti Múzeumon, a Mesemúzeumon át a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumáig – keresztül fenntartott intézményi háló milyen értéket képvisel.
| ||
A Petőfi Irodalmi Múzeum sajátos modellben működik – és mint ilyen, sérülékeny is. Ha a nagyobb (irodalmi) kultúrákat nézzük, nem találunk hasonlót; Angliában, Németországban vagy az Egyesült Államokban az ország vagy nyelv irodalmának összefoglaló múzeuma nemigen létezik. És nemcsak a földrajzi tagoltság és a nagyobb távolságok, országon belül is eltérő kulturális kontextusok miatt, hanem mert eleve más logika alapján működik az irodalmi emlékezet. Leegyszerűsítve: a lokalitás és egy-egy író kultusza erősebb szervező elv, mint a nemzeti narratíva. Van Dickens-múzeum, Faulkner-ház, megnézhetjük Lübeckben a Buddenbrook-házat vagy Berlinben a Brecht-lakást – nagy nemzeti intézményt nemigen találunk. A kéziratokat akadémiák, alapítványok és intézetek kezelik, a különböző irodalmi rendezvényeket meg a Literaturhausok és egyéb független intézmények szervezik. Tőlünk nyugatra talán az Österreichische Nationalbibliothek kezelésében működő bécsi Literaturmuseum hasonlít némileg a PIM-re, csakhogy a Grillparzerhausban működő intézmény kiállítótér elsősorban, a kortárs irodalom programszinten nem jelenik meg benne, nincsenek filiáléi, és kutatóhelyként sem olyan kiemelt jelentőségű, mint magyar társa. A PIM nálunk ráadásul a Digitális Irodalmi Akadémiának és a Fordítástámogatási Irodának is a gazdája – őrületesen nagy szelete ez egyben a magyar irodalmi „anyagnak”.
A PIM intézményi működése valójában a magyar írásbeli kultúra tárgyi és eszmei vagyonának szinte teljes egészét lefedi – s ha egy ilyen nagy hálózat centrumának a működésével gondok adódnak, az az egész struktúrát tönkreteheti. Egyszerűbben szólva, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum mint intézmény működésképtelen lesz, vagy csak vegetálni fog, azt a teljes magyar írásbeli kultúra meg fogja szenvedni. Nem azért, mert esetleg méltatlan írók és vállalhatatlan kiállítások töltik majd be a Károlyi-palota tereit, hanem azért, mert a lényegi munka, a kutatás, feldolgozás, gyűjtés, értelmezés kerül majd veszélybe – vagyis mindaz, amit írásbeliségnek nevezünk. Egy-egy rossz felolvasást ki lehet bírni, és még a bojkott – ha odáig fajulna a helyzet – sem a világ vége. De az már nagy baj lesz, ha a színfalak mögötti munka lehetetlenül el. Ezek a valódi tétek, amiket nem árt addig sem átgondolni, amíg a minisztériumi fejvakarás végén kiderül, kinek és milyen formában szánja átadni a múzeumot a politikai akarat.
