Debreczeni munkája összefoglaló jellegű írás, amely a sajtóban, illetve a saját korábbi írásaiban már nyilvánosságra hozott eseteket tárgyal – az eddig ismert tények egybegyűjtése ugyanakkor kétségkívül élesíti a kontúrokat.
A szerző – sokunkhoz hasonlóan – a rendszerváltás utáni politikai berendezkedés rákfenéjének a pártfinanszírozás rendezetlenségét tartja. A szemforgatóan álságos és prűd párttörvény betarthatatlansága, illetve e hazug helyzet mondhatni közmegegyezésen alapuló konzerválása az elsődleges oka a harmadik köztársaság szétrohadásának. Elsősorban az a politikai-gazdasági szívességbank, amelynek üzemszerű működése a pártok választási kampányait a fekete- és szürkegazdaságból finanszírozó pártpénztárnokok és pénzfelhajtók, valamint a pénzükért cserébe túlárazott állami megrendeléseket kapó vállalkozók, nagytőkések, befektetők viszonyrendszerén alapul. A politika két évtizede képtelen a saját működéséhez tiszta szabályokat teremteni, és az okok meglehetősen egyszerűek: a zavarosban észrevétlenül vándorolhat a magánzsebek felé is a pénzek egy része. Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a pártfinanszírozás rendbetételét ígérő fölhorgadások – noha kétségkívül voltak politikusok, akik ezt komolyan is gondolták (sőt utóbb akadt ilyen párt is: az MDF) – rendre kudarccal végződtek. Mindennek rémisztő folyományaként a sorozatos botrányok – a könyvben is tárgyalt székházügyektől a Postabankon, a Tocsik-ügyön, a sztrádabotrányokon és a mindenféle „közeli” cégeken át a kormányzati szintre emelt „szervezett felvilág” rablógazdálkodásáig – nem egyszerűen oda vezettek, hogy a közvélemény mind nagyobb része tekintett megvetéssel a többpárti demokráciát működtető pártokra (vagy azok egyes tagjaira), hanem oda is, hogy „a lopást” idővel egyre többen a többpárti demokrácia lényegeként értékelték.
A politika fertője jórészt tehát hozott anyagból dolgozik: Debreczeni olykor oldalakon át idéz már megjelent dolgozatokból (Szekfű Gyulától éppúgy, mint kitűnő jelenkori oknyomozó anyagokból). A romlás fő felelőseinek a Fideszt és az MSZP-t tartja, ám korántsem azonos mértékben: az MSZP-ben bár mindig szép számmal akadtak a közvagyon csapolására szakosodott egyéni és csoportos munkavállalók, az állami szféra és a gazdaság központilag vezényelt megkopasztása fideszes specialitás. (Véleményét alátámasztandó Magyar Bálint „szervezett felvilágról” szóló nevezetes írását citálja hosszan.) A hozzáadott érték az esetek többségében kimerül egyes részletek hangsúlyozásában. Igaz, ez utóbbi sem kevés: például a döntően a második Orbán-pályaképéből (Arcmás, 2009) átemelt rész a Polt Péter-féle ügyészség működéséről a szerző tálalásában minden korábbinál ijesztőbb képet fest a vádhatóságról – pedig e szervezetet a sajtó (lapunk is) alaposan kivesézte az elmúlt években. Vagy mondjuk hányan emlékeznek arra, hogy a „kívülállósága” miatt oly sokszor – és manapság is – feldicsért Sólyom László államfő miként adott lehetőséget Orbánnak arra, hogy nem sokkal a hatalomra kerülése után legfőbb ügyészt választathasson?
A kötet utolsó fejezeteitől eltekintve Debreczeni jobbára kordában tartja publicista hajlamát. A végén sem viszi túlzásba; összegzése a 2010-es választásokra időzített Orbán-portré pesszimista zárszavához képest kifejezetten bizakodó. E derűlátás annyiban nem meglepő, hogy az Orbán-rezsim előbb-utóbb bekövetkező bukása utáni teendőkről immár nemcsak közíróként, hanem a Gyurcsány Ferenc-féle Demokratikus Koalíció tisztségviselőjeként (alelnökként) is ír – egy politikai szereplőnek pedig úgyszólván munkaköri előírás a jövőbe vetett hit.
E ponton megkerülhetetlen Debreczeni József közírói pozíciójának értékelése. Azzal letudni e kötelező kört, hogy pártkatonáról, fizetett bértollnokról, antallistából lett orbánistából lett gyurcsányista köpönyegforgatóról stb. van szó, evidens és kockázatmentes megoldás volna. Valamint a semmit nem gondolás és az infantilizmus legbiztosabb jele. Debreczeni szemlélet- és stílusbeli korlátairól, azok szöveget gyengítő hatásairól már írtunk korábbi monográfiái kapcsán (itt és itt). Látni kell azonban azt is, hogy vállalt elfogultságai („jóindulatú tárgyilagossága”, ahogyan ő nevezi) egyszersmind világosan kijelölik a helyét, vagyis manipulációról szó nincs: az olvasó pontosan tudja, hogy ki beszél. Legtöbb kritikusa azonban ennél tovább nem is hajlandó menni, és a legkevésbé sem érdekli, hogy Debreczeni mit mond. Pedig írásai jórészt komoly gyűjtőmunkán alapulnak, hozzáállásának tisztességét eltagadni pedig méltánytalanság: Orbán-pártisága idején keletkezett első Orbán-portréjában a bányaügyet éppúgy nem kerülte meg (sőt végérvényesen ő fejtette meg, igaz, ezt a Narancson kívül senki nem vette észre), mint ahogyan a Gyurcsány-pártisága idején írt Gyurcsány-könyvében az akkori miniszterelnök első millióinak a megszerzését sem. És megfordítva: elhíresült választás előtti prognózisa Orbán eljövendő második kormányzásáról nem „gyűlölködésből” fakadó „riogatás” volt, hanem az Orbán addigi tettei és nyilatkozatai alapján vázolt alternatíva kifejtése. A politikai közírás gyatra mentális állapotát mi sem jelzi jobban, mint hogy a Debreczeni-írás akkori gúnyos vagy dühödt kommentátorai közül máig nem akadt senki, aki elismerte volna: bocs, de Debreczeni József lesajnált előrejelzése volt a legpontosabb mind közül.
Szerzői kiadás, 2011, 220 oldal, 2940 Ft
