És akkor jött A Lempriére-lexikon (1991-ben, magyarul 1994-ben). Széles időtávot - közel kétszáz évet - és még szélesebb teret, az ismert világ felénél is többet átfogó, sokrétegű, lelkesítően gazdag szókinccsel megírt történelmi bűnregény, amelynek szerzője mindent tud a görög-római mitológiáról, a 400 tonna kiszorítású India-járók dugarozásáról, a londoni Fleet-piacon 1788-ban árult pacal áráról vagy
II. József erotikus álmairól
a búvalbaszott török elleni háború idején. Csak azt nem tudja - Sir John Fielding rendőrbíróval együtt -, hogy mit kezdett volna az Ovidius Átváltozásai alapján jelenetezett borzalmas gyilkosságok után nyomozva Sir John féltestvére és elődje a poszton, Sir Henry.
Főhőse, John Lempriére (is) létező személy, aki dr. Johnson híres műve mintájára valóban összeállított egy ókortudományi lexikont. Ezen túl azonban a legvadabb fikciók mezejére lépünk. Az Erzsébet pátensével a mesés Keleten 1600-tól kereskedő Kelet-indiai Társaságnak már az első vállalkozása csődhöz vezetett, és az eredeti befektetőket titokban kivásárolta kilenc gazdag rochelle-i hugenotta, akik csak viccből adták ugyan maguknak a Kabbala nevet, de attól még rendes háttérhatalom voltak. A busásan jövedelmező és olajozottan működő üzletmenetet durván szakította meg 1627-ben La Rochelle eleste.
A város ostromát jól ismeri minden művelt mozinéző A három testőrből. Regénybeli ábrázolata jóval sötétebb - s e téren reálisabb -, de nem kevésbé rugaszkodik el a valóságtól, mint Dumas. A Kabbala a megmenekült kevesek között volt, és Angliába tette át székhelyét. 150 év múltán John végignézi apja borzalmas kínhalálát, és folytatja azt a nyomozást, amely ez idáig nem hozott eredményt, de minden Lempriére-nek az életébe került. A szemüveges, langaléta szobatudós Londonba utazik, ahol fényt derít arra, hogy ősük a kilencek egyike volt, de valamiért kigolyózták, s azóta apáról fiúra száll a bosszúterv. Nevetségesen csetlik-botlik az ismeretlen terepen, ellenségek veszik körül, hajmeresztő és vérfagylaló kalandokban van része, s bármikor otthagyhatná a fogát; eleinte a szerencsének, majd egy láthatatlan kéznek tulajdonítjuk megmeneküléseit, de lassan felfejtődik a fiatalember köré szőtt bonyolult összeesküvés.
A Lempriére-lexikont nehéz volt olvasni, és még nehezebb letenni. Az utolsó oldal végére érve pedig azonnal újra kellett kezdeni, immár a leleplezések és megvilágosodások fényében. Nem volt elég a mitológiai utalások és történelmi adatok garmadája; a merész csúsztatások és anakronizmusok miatt is résen kellett lenni. Mintha szerzőnk az apróságokban ragaszkodna csak a teljes igazsághoz, míg a lényeges dolgokban szívesebben mond nagyot, ha nem egyenesen belehazudik a képünkbe. Szerencsére roppant szórakoztató módon. A Lempriére-lexikon nem nevezhető humorosnak, de az egészet - a történetszövést, a jellemrajzokat, a korfestést, a nyelvhasználatot - áthatja valami kaján irónia. Csak egy példa: vasárnap reggel Londonban. "A doktrinális olvasztótégely magába szippantotta Septimust és Lempriére-t, ám villámgyorsan szét is választotta őket egy elszánt küllemű kálvinista csapat, mely képlékeny kongregációsok közt vágott magának predestinált utat. A latitudinárisok intervenciója további bonyodalmakat okozott... Egy bokornyi kvéker egyszerre próbált átengedni glassitákat, sandemaniusokat és egy ultramontán turistacsoportot."
Lawrence Norfolk nem epigon; saját hangja, nyelve, tematikája van (visszatérő témái, mint utóbb kiderült), de az ellen hiába is kapálózik, hogy az Eco - és a háttérben tornyosuló Borges - megteremtette szubzsánert viszi tovább, Thomas Pynchon posztmodern, hallucinatorikus, felforgató pimaszságát is beemelve a regényírásba.
Második könyvére bő öt évet kellett várnunk. A pápa rinocérosza egyházfőjének rettenetes unalmát csak drága spektákulumok és egzotikus vadállatok enyhítik, s a felfedezett új territóriumokért versengő, a másik szándékait egyes, kettes és hármas ügynökökkel fürkésző spanyolok és portugálok egy orrszarvúval akarják elnyerni őszentsége kegyét. A fenevadról azt sem tudják, hogy néz ki, hol kell keresni,
létezik-e a valóságban,
vagy csak a bestiáriumokban, a griff meg a mantikora társaságában. A regény a két párhuzamos, de egyaránt kudarcba fulladt expedíció történetét beszéli el, sok egyéb mellett. A pápa rinocérosza egyfelől beváltotta a szerzőhöz fűzött reményeket, másfelől enyhe csalódást vagy inkább csömört okozott. A 600 oldalas opus súlyos és súlyosan túlírt. Szeretjük mi a mindentudó elbeszélőt, de mindent tudnia azért kell, hogy a szerző magabiztosan mozogjon és rendezkedjen be teremtett világában, s nem azért, hogy mindent, amit a tárgyról kiásott, elolvasott, azt azonmód közölje is az olvasóval. Összeszámolni is nehéz, hány vezető- és mellékszálat, fő- és altémát sző egybe, épít egymásra az időben és térben a prehistorikus északtól a középkor végi Itálián át a bronzkorát élő nyugat-afrikai Beninig (majd onnan visszafelé) haladó, szereplők sokaságát felvonultató történet, amely műfaját tekintve a pikareszk kaland- és a posztmodern történelmi regény ötvözete. Ahogy a Lempriére-lexikonban La Rochelle ostroma, itt Prato feldúlása az az ősbűn, amely összekapcsolja és erőteljesen motiválja a legkülönbözőbb társadalmi állású, illetőségű, lelki alkatú figurákat. Norfolkra felismerhetően hatott a történelem körforgásának, ismétlődő mintáinak elmélete: Rochelle vagy Prato veszte Trójáét és Karthágóét tükrözi, a baltikumi Vineta elérhetetlensége az elsüllyedt Atlantiszt, de bizonyos értelemben Firenze visszahozhatatlan aranykorát is; Oroszlán Henrik hiú törekvése az "ezüstváros" megszerzésére a Medici-pápákét, akik árulást, megalkuvást, mocskos politikai játszmákat, gyilkosságra felbujtást, idegen csapatok behívását, bármi sötét dolgot vállaltak azért, hogy Firenze újra az övék legyen, de mire ez (átmenetileg) sikerült, már nem ismertek rá sem álmaik városára, sem önmagukra.
Norfolk már az első, távolról sem hibátlan könyvével berobbant, de amit a Lempriére-lexikon ígért, azt végül a harmadik regény váltotta be. A Vadkan képében egy görög mítosz elbeszélése más és más változatokban. Három (számozott) részéből az első a kalüdóni vadkanvadászat aprólékos rekonstrukciója Ovidius és sok egyéb forrás nyomán (amelyekről bőséges, a főszöveggel közel azonos terjedelmű lábjegyzetek tanúskodnak), majd ugyanazzal a lendülettel le is rombolja, dekonstruálja a mítoszt. A mai Párizsban játszódó második rész főszereplője Solomon Memel, akit Die Keilerjagd címen 1951-ben kiadott verses eposza tett híressé, melyben a kalüdóni vadkanvadászat története szövődik egybe saját háborús élményeivel. Sol egy bukovinai kisváros (az ukrajnai Czernowitz/Csernyivci) szülötte, ahol Sol és két barátja, Jakob és Ruth érettségijének évében durvul el a zsidóüldözés. Sol elmenekül, gyalog, Görögországba. Több mint egy évig tart az út, amelyet nagyrészt öntudatlanul tesz meg, és csak többhetes hiátusokkal, töredékesen tud felidézni. Félholtan, járásképtelenül találnak rá, egy partizánlány - a mítoszbeli Atalanté megfelelője - kel a pártjára. A vadkan szerepében a németek helyi parancsnoka, a beszélő nevű Eberhardt Oberstleutnant. A partizánok nemcsak a német megszállókkal, hanem görög kollaboráns csoportokkal is harcolnak, és egy polgárháborús epizód után Sol német fogságba kerül. Többször is azért ússza meg, mert birtokában van egy titoknak: egy barlang, egy hasadék, egy átjáró a hegyek között, amely kerülő, rajtaütő, menekülő útvonal lehet. Ezen át szökne Eberhardt a háború végén a rá vadászó, bosszúszomjas partizánok elől.
A milliós példányszámú, számos nyelvre lefordított Die Keilerjagd hitelességét egyszer csak megkérdőjelezi J. Feuerstein professzor obskúrus Tel Aviv-i kiadványa, és kipattan az ún. Memel-ügy. Fény derül egy újabb vadászatra, amelyet a gyerekkori barátok, Jakob és az amerikai filmrendezővé lett Ruth indított Sol után. Az ellenérdekű felek múlt utáni nyomozása során lerombolódik és dekonstruálódik a vágyba oltott emlékekből megalkotott eposz. A vadkan nem létezik.
Eltelt tizenkét év, s végre megjelent Norfolk legújabb könyve. A John Saturnall lakomája
jól megírt lektűr
Már a külsőségei is árulkodók, a borítón, a fülön, az elején, a végén ott van mindaz, amiről regényipari termékként azonosítható. A felkért pályatársak közhelyes ajánlásaitól a köszönetnyilvánítás kaptafára húzható tiszteletköreiig. Beharangozott témái divatos könyveket (pl. A parfüm), tárgyakat (pl. gasztronómia, rómaiak Britanniában) idéznek fel vagy a szerző ismerős motívumait (üldözött pogány anya). Ez a munka - éles ellentétben a korábbiakkal - receptre készült: kiszámítható fordulatok, kis történelem (Cromwell), kis korfestés, de csak módjával, nehogy megterhelje az olvasó gyönge gyomrát. (A nyelvi megformálásra nem lehet panaszunk, ahogy a szerzőnek sem a magyar fordításokra: Mesterházi Mónika ugyanolyan szépen és híven tolmácsol, mint elődei, Gy. Horváth László és Szentgyörgyi József.)
A pálfordulás magyarázata a hübrisz: Norfolk egy minden eddiginél bonyolultabb, többrétű regényt tervezett, amely hosszú szenvedés után végül maga alá temette. Úgy érezhette, hogy megszűnt íróként létezni, és a vert helyzetből játszotta ki magát e könnyű kézzel megírt regénnyel. Most remélhetőleg lélegzethez jutott, sütkérezik a fényben, és erőt gyűjt a következő alászálláshoz a barlangba. Reméljük a legjobbakat.
