A jeles szerző könyveiben rendre tudott újat mondani zaklatott történelmünk neuralgikus epizódjairól - legyen szó bár Magyarország II. világháborús részvételéről vagy éppen az ügynökügyről. A téma iránti beható érdeklődése sem éppen új keletű, s a kötet szemléletét is megelőlegezik a már az előző évtizedben (például a Beszélőben vagy a Rubiconban) publikált résztanulmányai.
A Horthy-kor diszkriminatív szociálpolitikáját (és a róla való gondolkodást) elemző könyve szerteágazó megállapításainak egyik legfontosabbika, hogy a korszakban újra és újra előkerülő zsidóellenes törvényhozás, a diszkriminatív intézkedések sora nem nélkülöz határozott társadalompolitikai, gazdasági számításokat, elgondolásokat. Az előbb ötletszerűnek tűnő, majd szervezettebb atrocitások, s legfőképpen a német megszállás után szinte precízen organizált, végül a vidéki zsidóság teljes deportálásával és a fővárosi zsidóság teljes kiszolgáltatott helyzetbe hozásával végződő jogfosztó gyakorlat mögött egyfajta koherens világnézet és a zérus végösszegű játszma logikáját követő társadalomkép rejlik.
Ungváry a két világháború közötti szellemi élet, a politikai, a gazdasági szféra, a szakemberi, köztisztviselői, tudósi, újságírói világ - látszólag széttartó elgondolásokat követő - képviselőit veszi számba. Az ő sokszor hajmeresztő agymenéseiknek rendre akad egy közös gondolati magva: az ország feszítő szociális gondjait, társadalmi-gazdasági defektusait a zsidóság kárára, részleges-teljes kifosztásuk, majd ízlés szerint háttérbe szorításuk, deportálásuk, elpusztításuk árán akarták megoldani. Tragikus módon ez 1944- 45-ben meg is valósult, s az sem a véletlen műve, hogy az államapparátus, a közigazgatás, a karhatalmi és a szakmai, hivatásrendi szervezetek milyen (a németeket is meglepő) felkészültséggel várták és hajtották végre a teljes zsidótlanítást. Jellemző módon arra már nem terjedt ki a figyelmük, hogy az elrabolt vagyon java ne menjen pocsékba. Az etnocentrikus "gondolkodás" mélységeire mutat rá, hogy sokan, közöttük notórius antiszemiták is már ekkor (később meg pláne) a kifosztandók, elűzendők közé sorolták a honi németséget (a svábokat).
A szerző az antiszemitizmus érezhető dinamizmusára és máig ható erejére, sajátos vitalitására keres magyarázatot - pontosan ezért tárgyalja a holokauszthoz vezető tragikus utat a modernizáció, a szociálpolitika és a gazdaság összefüggéseiben. Ám ez az újfajta szemléletmód nagyon is más fénytörésben láttatja a korszak számos eseményét, fordulatát. Ráadásul igyekszik elkerülni azt is, hogy holmi fatalizmussal szemlélje a Horthy-kor teljes történetét - azt vallja, hogy ha elkerülhetetlennek, a rezsim szerkezetébe kódoltnak tekintjük a szélsőséges faji politikát, akkor ezzel eltüntetjük a történelem szereplőinek szabad akaratát és egyben felelősségét. Nos, ebből a szempontból nézve az akkori történelmi döntéshozók felelőssége óriási, hiába is mentegetik őket, vagy mentegetnék magukat az állítólag elháríthatatlan körülményekkel. Ungváry obskúrus, ámde a maguk idejében hihetetlenül befolyásos szervezetek és zömmel elfelejtett személyek sorát veszi górcső alá - utóbbiak emlékét a történészszakmán kívül a törvényes örökös őrzi: a mai neohungarista szélsőjobboldal.
Az olvasó egy idő után nyilván szédülni fog a megannyi antiszemita szervezet, az ilyen-olyan ébredők, fajvédők, a Baross vagy a Turul Szövetség, esetleg a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete és megannyi társuk, no meg ezek vezetőinek kisszerűnek tűnő, ámde minden részletre kiterjedő gonoszságától, az Endre Lászlók, Méhely Lajosok és Bosnyák Zoltánok patologikus gyűlölködésétől. Ám Ungváry a legsúlyosabb bizonyítványt azoknak osztja ki, akik komoly döntési pozícióban voltak, amit azonban súlyosan diszkriminatív célokra használtak fel, természetesen a nemzet érdekében - mindenekelőtt Imrédy Bélának és Teleki Pálnak. Előbbi gazdasági megalapozottságot adott az antiszemita törvényeknek, ezzel államilag garantálta a konszenzust mások vagyonának elvételéhez. Telekire még ez a sötét technokrataszempont sem volt jellemző - ő egyszerűen indulatból, sőt gyűlöletből támogatta a jogfosztás politikáját. Velük szemben egy ideig Horthy és köre jelentette a mérsékletet. A kormányzó a német megszállás után mond morálisan csődöt, amikor hosszú ideig szótlanul tűri a zsidók jogfosztását és halálba küldését. A könyv fejezetei hangsúlyosan érzékeltetik azt is, hogy a harmincas évek egyre erősödő, a társadalom mind nagyobb részét átfogó konszenzusa egyszerre támogatta a zsidóellenes diszkriminációt (tehát a zsidótörvények megszületésében nem a külső, hanem éppen a belső nyomás játszott nagyobb szerepet), s utasította el a hagyományos kapitalizmust, de vele együtt a jogállamot is. Ennek kétségbevonhatatlan tünete a főleg Szálasi nevével jellemzett (de a csúcspontját éppen az ő kétéves börtönbüntetése alatt megélő), példátlanul népszerű nyilas-hungarista mozgalom, amely témák, ideológiai fordulatok s nem mellesleg káderek (vezetők, aktivisták és ideológusok) egész sorát kölcsönözte a szocialista munkásmozgalomtól.
Ezek a tények és megállapítások erőteljesen zárójelbe tehetik a Horthy-korszak és a későbbi államszocialista időszak közötti jórészt ideologikusan felállított cezúrát is. Egyrészt megkérdőjelezik, hogy tényleg olyan nagy volt-e a polgári tulajdon, a kapitalizmus, a jogbiztonság respektje a háború előtti magyar közvéleményben - természetesen túl az állampolgárt személy szerint húsbavágóan érintő kérdéseken. Ráadásul a tervgazdasági, irányított gazdasági elképzelések visszaköszöntek később is - még aktoraik személyében is. Elég itt csak az Ungváry által is többször felemlegetett, a német nagytérgazdasági elképzelések (és alig rejtetten a szovjet tervgazdaság) dicsőítésétől számtalan funkcióig, többek között a néhai Országos Anyag- és Árhivatal elnökségéig eljutó, a Kádár-kor gazdasági telegurujává avanzsáló Csikós-Nagy Bélára gondolni. Ungváry utal is arra, hogy a harmincas-negyvenes évek nyílt, gyermeki őszinteségű, alapjait tekintve persze kevéssé reflektáltan rasszista alapú szociálpolitikája köszön vissza a németek háború utáni kitelepítésében is - aminek nemcsak az elvei, hanem a konkrét elképzelések is megszületnek, többek között Horthy környezetében.
S végül a könyvet olvasgatva - ebből a szempontból különösen informatívak a lábjegyzetként elhelyezett mini életrajzok - módfelett tanulságos az is, hogyan végződik a főszereplők sorsa a háború után. Nem is csak a hazai helyzetről több-kevesebb megértéssel (a magyar lakosság mély szocialista meggyőződéséről) beszámoló nyilas, szélsőjobboldali emigránsok megjegyzései érdekesek, hanem az is, hogy az itthon maradtak és a hazahozottak közül ki és milyen vádakkal került a Népbíróság elé. Némely esetben a tudatos cezúrateremtés, illetve a szélsőjobboldali és a szocialisztikus elképzelések közötti mély belső rokonság eltagadása szabta meg egy-egy szereplő végzetét. Máskor meg éppen a múlt elködösítésének, erőszakos átformálásának igénye, a valódi tendenciák letagadása szülte azt az abszurd helyzetet, hogy a kor súlyos bűnöket elkövető katonai, gazdasági, politikai, közéleti aktorait nem (vagy csak részben) az általuk elkövetett bűnökért vonták felelősségre. (E nélkül nem érthetjük meg, miért érezték magukat és érezte némelyiküket a közvélemény afféle mártírnak, s miként lehetett 1990 után többeket is az igazságérzetet megcsúfoló módon rehabilitálni.)
Nehezen emészthető munka született - ám ez egyáltalán nem a stílusára, nyelvére vonatkozik. A remekül megírt könyv valósággal olvastatja magát, csupán a gondolatai miatt lesz nyugtalanabb az álmunk.
Jelenkor, 2012, 649 oldal, 3900 Ft
