Magyar Narancs: Mikor döbbent rá, hogy anya és lánya élete a hasonló dilemmáik ellenére izgalmas ellentétbe állítható egymással?
Péter Ágnes: Wollstonecraftot a viktoriánus kor nőideáljának felemelkedése teljesen kiszorította a kulturális emlékezetből. Mary Shelley viszont folyamatosan jelen volt. A Frankensteint minden korszakban újra és újra kiadták, s a regény hamar utat talált a 20. század második felére kialakult irodalmi kánonba. Talán azért, mert viszonylag jól illeszkedik a romantikáról alkotott elképzelésekhez. Hozzájárulhattak mindehhez persze a színpadi adaptációk is – három színpadi változatot már Mary Shelley életében is játszottak Londonban, illetve Párizsban, majd a 20. század eleje óta készített számtalan filmfeldolgozás jóvoltából a regény mitikus figurája teljesen beköltözött a modern tudatba. A látszólagos sikertörténet mögött megrendítő élet áll, és a Frankensteinen kívül lebilincselő, a mai olvasó számára alig ismert további művek sora. Angol kiadók is csak pár éve kezdték kiadni Mary Shelley verseit, amelyekben rendkívül érdekesen kérdőjelezi meg a körülötte élő férfi költők esztétikai értékrendjét – nagy örömömre egy szűk válogatás ezekből is belekerülhetett a könyvembe Mesterházi Mónika és Gálla Edit ragyogó fordításában. Leveleiből, naplóiból, de műveiből is kiolvasható, milyen lélektani terhet kellett elviselnie, ugyanis szüleitől, az anarchista filozófus és regényíró William Godwintól és a francia forradalom „szabadság, testvériség, függetlenség” jelszava nevében a nők egyenjogúságáért harcoló Mary Wollstonecrafttól nem csak kiemelkedő tehetséget és független szellemiséget örökölt, de a hagyományos értékeket megkérdőjelező alkotó ember kirekesztettségét is. Az anyai örökség lélektani feldolgozását nehezítette a benne élő, a születésének tragikus körülményeivel kapcsolatos, alig elfojtható bűntudat is: megszületése után tizenegy nappal ugyanis Wollstonecraft gyermekágyi lázban meghalt. Shelley elérhetetlen mérceként használta élete végéig saját írói teljesítményének és anyaságának megítélésében azt az erkölcsi és szellemi hagyatékot, amelynek egyébként férje, Percy Shelley is rajongó híve volt. Nagyon régóta foglalkozom romantikakutatással, a korszak minden férfi szereplőjéről írtam is, de Séllei Nórának erre a korszakra vonatkozó úttörő kutatásai evidenssé tették, hogy hiányos történetet adtam elő. Amikor belekezdtem, hogy írjak valami átfogóbbat Mary Shelley-ről, könnyű volt belátnom, hogy erről az egyszerre nyomasztó és megtartó anyai örökségről is beszélnem kell.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
