Könyv

Papírforma

Janice Hallett: A színjáték

Kritika

A levélregény szinte elfeledett, ám korábban annál népszerűbb műfajához nyúlt az elsőkönyves Janice Hallett, regénye egy színtársulat tagjai közötti rövidebb-hosszabb e-mailek garmadájából épül fel. Nem példa nélküli a szórakoztató műfajban vagy a kortárs irodalomban, hiszen Bram Stoker Drakulája vagy Stephen King Carrie című thrillere is hasonló formát követ, Hallett azonban önmagát és az olvasót is nehéz kihívás elé állítja, amikor tucatnyi szereplőjét levélíróvá teszi.

A Fairway egy kis színtársulat London-külsőn, amely leginkább az alapító-fenntartó Hayward család bűvkörében éli mindennapjait. Éppen Arthur Miller Édes fiam című drámájának bemutatójára készülnek, amikor Martin Hayward bejelenti, hogy kétéves unokájánál ritka agydaganatot diagnosztizáltak. Gyógyulásához tetemes összegre lenne szükség, és a társulat hozzá is kezd az adománygyűjtéshez, ám hamarosan felmerül a gyanú, hogy vezetőjük másra fordítja a pénzt, a család orvosa pedig a privát bankszámlájára várja az utalásokat. Ekkor bukkannak fel a társulat új tagjai, Samantha és Kel Greenwood, akiknek volt már dolguk a doktorral, és egyelőre nem vetik alá magukat a Haywardokat övező személyi kultusznak. Hogy még egy réteget borítson a bűnügyi regény hagymájára, a szerző két ügyvédbojtár chatüzeneteit is a levelek közé foglalja, akik egy fellebbezésen dolgoznak a gyilkossági üggyel kapcsolatban – hiszen gyilkosság is történik, igaz, a műfajhoz képest igen megkésve, a regény háromnegyedénél. Nem kevesebb, mint tizenöt gyanúsítottal számolhatunk, akiknek szövevényes kapcsolatrendszere lassan bomlik ki.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)