Interjú

A szorongó narcisztikus

Florian Zeller drámaíró

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2015.03.06 09:02

Könyv

Filozófusnak tanult, jelenleg irodalmat tanít a párizsi Sciences Po főiskolán. Öt regényt, kilenc színdarabot jegyez. Műveit több mint tíz nyelvre fordították le, Yasmina Reza mellett a legkeresettebb kortárs francia drámaírónak tartják. Tavaly bemutatott, Apa című darabja három Molière-díjat is besöpört; a Belvárosi Színházban Lukáts Andorral a címszerepben játsszák jövő héttől.

Magyar Narancs: Legnagyobb színpadi sikerét az élő színészlegendának, Robert Hirschnek írt Apával aratta. Arról híres, hogy mindig színészekre írja a darabjait. Hirsch esetében mi volt az inspiráció forrása?

Florian Zeller: A varázsige, vagy­is a kiindulópont számomra mindig a csodálat. Ez a láthatatlan szál fűz a színházhoz, a született komédiásokhoz, akik egy­aránt magukban hordozzák a clownságot és a tragikumot. Egy csodált színész számomra olyan, mint egy mesteri hangszer. Hirschsel is így voltam. Fülembe ivódott a sokféle hangzása, míg végül egyetlen szólam mentén indultam el: a viccelődés mögötti fájdalom izgatott benne. Így körvonalazódott egy élete alkonyát élő idős férfi belső világa, aki elvész az emlékek labirintusában. A csodálat mellett a másik alkotói motor számomra a színészek, a rendező, az egész stáb bizalma, hogy közösen lehetünk részesei egy nagy kalandnak. Szenvedélyesen szeretem a próbákat, a kulisszák mögötti létet, az együtt lélegzést, az itt és most varázsát.

MN: Érzékeny témákat érint az Apában, az öregedést, az elbutulást, a lassú elmúlást, az Alzheimer-kórt, a halált.

FZ: Egyikünk sem gondolta, hogy ilyen lelkesedéssel fogadja a közönség ezeket a lényeget érintő kérdéseket. Kockázatos vállalkozás formát adni a szenvedésnek. És pont ez okozta a legnagyobb fejtörést, hogy milyen csomagolásban válik elfogadhatóvá, emészthetővé. A komikum, ha elkerüljük a nevetségessé válás botrányát, talán a legalkalmasabb eszköz erre. Ez volt a fő csapásirány. Másfelől szükségét éreztem annak, hogy a nézők képesek legyenek belehelyezkedni a főszereplő André agyába, gondolataiba, érzéseibe. A végső célom pedig az volt, hogy a darab egy közös, meglepő tapasztalás, élmény legyen egy idős férfi mentális világában, amibe éppúgy beleférnek tiszta, éles pillanatok, mint zavaros, homályos emlékképek.

MN: Milyen személyes tapasztalatokat vitt bele a szövegbe?

FZ: Úgy alakult az életem, hogy a szüleim külföldön élnek, engem pedig a nagymamám nevelt fel. Kamasz voltam, amikor a nagymamám idős korában elvesztette a tudatát. És ennek a tragédiának a mélyén felsejlett valami komikum, amire ma is elevenen emlékszem. Rengeteget nevettünk rajta, rengeteg komikus helyzet adódott abból, hogy szinte semmire nem emlékezett. Mindennek csak annyiban van jelentősége, hogy a nézőben a felismerés érzete támadhat, hogy de hisz ez már velem is megtörtént vagy megtörténhet.

MN: A kritikusok szerint ön azoknak a drámaíróknak a hagyományát folytatja, akik a bizonytalanságra, titkokra hagyatkoznak, mint az angol Harold Pinter vagy a norvég Jon Fosse. Egyetért velük?

FZ: Pinter nagy hatással van rám drámaíróként, mint ahogy Kundera regényíróként. Pinter révén tanultam meg, hogy a színházban nem az számít, amit kimondunk, hanem az, ami a kimondott szövegek mögött húzódik – ahogy az életben is. Ebben látom a színház erejét. Hozzá hasonlóan én is igyekszem szándékoltan egyszerű irodalmi nyelvet alkalmazni, a lényeg a mögöttes tartalmakon van.

MN: Magyar vonatkozása is van színműírói pályafutásának: a Háry János szövegkönyvét jegyezte a Montpellier-i Operában bemutatott előadáshoz, főszerepben Gérard Depardieu-vel.

FZ: Valóban, az volt az első alkalom huszonegy éves koromban, amikor konkrét színészre írtam. Nagy csodálója voltam Depardieu-nek, és izgatott, hogy a legnagyobb francia sztárral dolgozhatok. Soha nem felejtem el az első találkozásunkat a Montpellier-i Opera hatalmas, kihalt próbatermében. Lényegében akkor határoztam el, hogy színházban szeretnék dolgozni. Rácsodálkozó szemekkel közelítettem felé, mire ő megjegyezte: „A legfontosabb az életben, hogy nyitott szemmel járj. És nyitott szívvel” – tette hozzá. A szépségre, másokra, a találkozásokra, a hétköznapi élet csodáira nyitott szemmel. Ezt már én teszem hozzá mindabból, amit akkor Depardieu tekintete üzent nekem.

MN: Regényíróként saját nemzedékének közérzete foglalkoztatja. Azt is hangsúlyozza, hogy a mai huszonévesek és harmincasok az első nemzedék, amelyiknek a létét nem határozza meg a történelem.

FZ: Franciaországban a korombelieknek nem volt részük számottevő történelmi eseményekben, az életüket nem befolyásolták döntően az egyéni érvényesülésnél szélesebb horizontú történések. Mindannyian a saját élvezeteinket keressük bármiféle áldozathozatal nélkül. Úgy gondolom, hogy a saját értékek megtalálásához mindenkinek tudatában kellene lennie annak, hogy az egyén nem az egyedüli kulcs a világról való gondolkodáshoz. Ez ugyanis a narcisztikus élvezők nemzedékét produkálja.

MN: Élvezet című regényében három kategóriába sorolja az emberiséget: élvezők, nosztalgikusok, szorongók. Ön melyikhez tartozik?

FZ: Mindamellett, hogy narcisztikus élvezőnek tartom magam, bizony eléggé szorongok. Pedig a szorongás a legrosszabb. Nagyra becsülöm azokat, akik rendelkeznek a jelen megélésének és kiaknázásának a képességével, és ezt mások javára tudják fordítani. Ez amúgy a színészek sajátja. Talán ezért is csodálom őket annyira.

Neked ajánljuk