A fecskék hallgatása - Eliszo Virszaladze zongoraestje (koncert)

  • Mesterházi Gábor
  • 2006.08.10 00:00

Könyv

A színpadra mindig feketében megy fel, de rózsaszín ingben szurkolja végig a focivébét a tévé előtt Sermoneta főterén, mesterkurzusának estéin.

A színpadra mindig feketében megy fel, de rózsaszín ingben szurkolja végig a focivébét a tévé előtt Sermoneta főterén, mesterkurzusának estéin. A kurzust oroszul, olaszul, spanyolul, angolul, lengyelül és németül tartja, de magyarul kíván jó étvágyat. Második találkozáskor közeli barátként üdvözli tanítványait. Három macskáját és hat kutyáját a lánya gondozza. A hazai közönség az idei évadban kétszer is meghallgathatta, hogyan zongorázik: ezúttal a tiszadobi Andrássy-kastélyban. Itt beszélgettünk a koncert után.

Virszaladze egyike a legkiválóbb élő zongoristáknak, ám ha felütjük a nagy kiadók katalógusait, nem találjuk benne a lassan nagymamakorú, ám minden tekintetben fiatal művésznőt. És ez nem véletlen. Ugyanis véleménye szerint nincs esélye fejlődni egy sztárzongoristának, akármilyen adottságai legyenek is. Ebben egyaránt ludas a menedzsment, a kiadó és a kritika. Ha valaki folyvást csak azt olvassa, hogy amit csinál, az zseniális, akkor miért akarna jobbat? Neki ez az életmód nem kell: ő azt csinálja, amit szeret.

Virszaladze sem érti, miért nem hívták őt Magyarországra a rendszerváltás óta. Első budapesti koncertje a hatvanas évek végén volt, a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen visszatért hazánkba - egyik kedvenc városa Budapest. Érthetetlen pazarlás, hogy a "béketábor" felbomlása után megszűntek a kultúrkapcsolatok. Szokolovot sem kimondottan tinédzserként láthattuk először Pesten, és ott a teljes fiatal orosz generáció, akik közül jó, ha mutatóba találkozhatunk valakivel.

Életének nagyobb részét a tanítás teszi ki. Moszkva és München közt ingázik, de mesterkurzusokat vezet Olaszországban, Spanyolországban és másutt - a nyáron Sermonetában alkalmam volt megnézni, hogyan. Ha újra születne, akkor is tanítana. Ez persze genetikailag kódolt: már a nagymamája legendás zongoratanár volt. Ám ez kevés lenne: azért tanít, mert szeret tanítani. Hangsúlyozza, mennyit tanul a tanítványoktól, ugyanakkor úgy érzi, tanítani sokkal önzetlenebb, mint koncertezni.

Koncertet az ember a maga örömére ad, mondja, és hozzáteszi: kevesebb koncertjére emlékszik, mint tanítványára. Szigorú, olykor kíméletlen, maximalista - számára a zene az élet értelme, energiáit úgy pótolja, hogy a zenéről gondolkozik. A sermonetai mesterkurzuson megdöbbentő volt látni, hogy bármit elsőre lejátszott Bachtól Prokofjevig, Mozarttól Bartókig, Brahmstól Szkrjabinig, Beethoventől Lisztig. Most, Tiszadobon bevallotta: valóban igen széles a repertoárja, könnyen is olvas kottát - szerencsére, mert igazán sosincs elég ideje. Ha kapna ajándékba egy kötelezettségek (és tanítványok) nélküli évet, a harminckét Beethoven-szonátának állna neki, mert csak a felét játszotta eddig. A januári zeneakadémiai koncertjét azért Chopinből állította össze, mert még sosem játszott Magyarországon Chopint - a tiszadobi Schumann-műsor sem az évfordulónak köszönhető, csupán ki akarta próbálni, hogyan működik a Papillons és a Karnevál egymás mellett.

*

A szeszélyes idő ellenére viszonylag sokan hallhattuk, hogyan, és ha ebből kell általánosítani, elmondhatjuk: remekül. Bár Virszaladzénak is időre volt szüksége ahhoz, hogy megszokja a fecskecsicsergéssel fűszerezett szabadtéri akusztikát, az első számként elhangzó Papillons igen jól, sőt kifogástalanul sikerült. Már itt hallhattuk, Virszaladze mennyire többszólamúan gondolkodik, és milyen stílusérzékkel adja meg az egyes tételek hangütését. Két keze olykor szándékosan nincs szinkronban (Liszt h-moll szonátájának allegro moderato részét pl. úgy tanította, hogy jobb kéz moderato, bal kéz allegro!), ettől még szimfonikusabb, még sokszólamúbb a hangzás. Fölényes technikája igazán a Karneválra "jött át". Az apró belső futamok nem csupán nem kenődtek össze, a művésznő kezei közt a legapróbb hang is értelmet nyert. Mindeközben a táncok karakteresen szóltak, a szabadtér ellenére hihetetlenül színpompásan, az intim csendek és meglepő hangulati váltások után a záró tétel elképesztően energikusra sikerült.

Az est igazi szenzációja a zárószám volt: Schumann Kreislerianája. Virszaladze azt állítja, a romantikát szereti, de egyáltalán nem a kedvenc korszaka, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennyire értő, minden mozzanatában értelmező előadásmódhoz a korszak alapos - irodalmi, képzőművészeti és zenei - ismerete szükséges. A tolmácsolás tele volt spontán ötletekkel (ilyenkor Virszaladze ki-kinézett a közönségre), humorral és szépséggel. A fecskék is mintha halkabban csicseregtek volna, a közönséget pedig úgy lenyűgözte az interpretáció, hogy a Tisza csobogását is jól lehetett hallani a háttérből.

A művésznő szünet nélkül játszotta végig a hangversenyt, mint mondta, hogy a közönség meg ne fázzon - szerencsére maradt még energiája két ráadásra. Schubert Erlkönigjét Liszt átiratában úgy adta elő, ahogy csak ő tudja - és mintha ez lett volna a koncert nyitószáma. Elképesztően nagyszerű estet hallhattunk, Richternek, úgy fest, igaza volt, amikor Virszaladze Schumann-játékáról írt emlékirataiban, azaz hogy ezen a téren ő a legnagyobb.

A beszélgetés végén Richterre terelődött a szó, akit nagyon régóta tisztelt, de igazán csak az utolsó éveiben lettek közeli barátok. Richter távoztával az egész világ színvonala csökkent, mondja Virszaladze, nemcsak a zenei világé. Én pedig úgy érzem, ha Virszaladzét hallhatom, az egész világom megemelkedik. Reméljük, nem kell ismét másfél évtizedet várnunk erre az élményre.

Tiszadob, augusztus 6.

Neked ajánljuk