A hamis tudomány (Megjegyzések egy kritikához)

szerző
Buzás Gergely
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Végre akadt egy nagyszerű tudós, aki lerántotta a leplet a Visegrádon szőtt sötét összeesküvésről. Hősünk, a tiszta tudomány gáncstalan lovagja kíméletlenül sújtott le a történelemhamisítók és kontárok bandájára, akik aljas módon elpusztították a múlt megszentelt emlékeit. Minden bizonnyal ilyen magasztos érzéseket ébresztett sokakban ama reveláció, amelyben Rostás Tibor részesítette a Magyar Narancs 2002. január 17-i számának olvasóit A hamis emlékezet című opusában.

Végre akadt egy nagyszerű tudós, aki lerántotta a leplet a Visegrádon szőtt sötét összeesküvésről. Hősünk, a tiszta tudomány gáncstalan lovagja kíméletlenül sújtott le a történelemhamisítók és kontárok bandájára, akik aljas módon elpusztították a múlt megszentelt emlékeit. Minden bizonnyal ilyen magasztos érzéseket ébresztett sokakban ama reveláció, amelyben Rostás Tibor részesítette a Magyar Narancs 2002. január 17-i számának olvasóit A hamis emlékezet című opusában.Rostástól megkapja a magáét a hatalom, amely "valami jelentőset" kíván létrehozni, az építészek, akik eléggé el nem ítélhető módon mindig csak "építeni akarnak", és főleg a "tudomány képviselői", akik árulóként ebben velük kollaborálnak, ahelyett, hogy tisztességes tudóshoz méltóan elborzadnának a malteroskanálnak még a látványától is. E szörnytettek célja pedig nem más, mint az eléggé meg nem vethető, a pénzéért valamit látni is akaró (értsd: alantas anyagi ösztönök által vezérelt) múzeumlátogatók végeláthatatlan tömegében a politikusok által learatható babértermés növelése. Íme, így vált a szerencsétlen sorsú visegrádi palota is a mindent maga alá gyűrő politika áldozatává. Oly világos és logikus ez a kép, hogy bizonyításra már nincs is szükség. Márpedig amit a hatalom csinál, az eredendően rossz, tehát a visegrádi palotaépítkezés is csak rossz lehet.

Rostás úr nagy lepedőlerángató indulatában nemcsak állításai bizonyításáról feledkezett meg, de a pontosságra sem sok energiát pazarolt. Gondosan ismertette például a romok fő ellensége, a savas eső okozta pusztításokat, de arra nem gondolt, hogy a dunakanyari erdők szívében fekvő Visegrádra hogyan jutna savas eső, és ha mégis eljut odáig,

akkor mi kárt tehet

a közismerten saválló vulkáni tufában, ami a palota falainak fő építőanyaga. A visegrádi palotában a fő veszélyt valójában a Dunából és a hegyoldalból a gyenge minőségű középkori falakba felszivárgó és télen megfagyó víz jelenti. Hasonló apró pontatlanság a szerzőtől a jelentős szakaszokon 7-10 méter magas középkori falmaradványokat legfeljebb "embermagasságú"-nak nevezni vagy a palotáról az első helyreállítás előtt, 1950-ben készült fényképet a helyreállítás utánra, 1951-re datálni.

A szakmai tudásában oly magabiztos ítészhez bizony méltatlan lenne, hogy mielőtt tollat ragad, önmagát a többkötetnyi tudományos publikáció megértésével fárassza. Pedig ezekből választ kaphatott volna arra a kérdésére, hogy honnan ismerjük a palotán az egykori nyílások helyeit és formáit vagy a termek lefedésének módját. Nem kívánt elmélyedni annak a szintén publikált, mintegy 1500 kőfaragvány-töredéknek a tanulmányozásában sem, amelyek némi bizonyosságot szolgáltathattak volna neki az általa oly bizonytalannak tartott részletformák tekintetében. Így nem is csoda, ha olyan bonyolult problémák gondot okoztak szerzőnknek, mint hogy miképpen futhatott neki egy korlát párkánya a rá merőlegesen álló ablak vele egy szintben lévő könyöklőkövének, vagy hogy volt-e egy teremnek ablaka, mi több, hogy egy lépcsőkorlát miért éppen a lépcső mellett van és miért nem "egy méterrel odébb".

Mindezen nehéz kérdések tanulmányozása helyett kíméletlen éleslátása

azonnal fényt derített

arra a senki által nem titkolt tényre, hogy a visegrádi palota restaurálása bizony még korántsem fejeződött be. Gyilkos kritikája nem kíméli a vakolatlan boltozatokat, a falból kilógó kábeleket, a fél évszázados fedetlenség miatt szétmálló faragott köveket - amelyek pusztulása éppen az elmúlt évek helyreállításának következtében állt meg. Való igaz: a palotaromokat még vagy húsz évig zárva lehetne tartani, hogy a folyamatban lévő restaurálási munkák ne zavarják a látogatók esztétikai érzékét, sőt tulajdonképpen a restaurálások előtt sem kellett volna megnyitni őket, hiszen a Rostás úr által hiányolt, "a látványt meghatározó szerkezetek" akkor hiányoztak csak igazán.

Az éles szemű bírálónak azonban az sem tetszik, ami eredeti formájában megmaradt: nem is konzerválás számára az, ahol a restaurátor nem bontotta le a "szörnyű állapotban lévő" eredeti falat, hogy újat építsen helyette, hanem megelégedett a további pusztulás megállításával. De azért az új sem jó, mert az meg nem olyan, mint a régi. De ha olyan lenne, akkor is rossz volna, mert akkor hamisítás lenne. Úgy tűnik, hogy szerinte van jó hamisítás meg rossz hamisítás.

Például rossz hamisítás,

hogy az újonnan visszaépített falakra az egykori termek boltozatainak vonalát jelző meszelések kerültek, de jó hamisítás lett volna, ha nem meszelések, hanem az eredetinek megfelelő vakolatok kerültek volna fel. Igaz, hogy e fedetlen falakról a vakolatok az első télen lemállottak volna, de emiatt igazán nem a kritikusnak kell a fejét fájlalnia. Az is szemet szúrt neki, hogy a restaurátorok a boltozatok "lenyomatát elfelejtették odahamisítani a vadonatúj falakra". Pedig ez aztán igencsak hamis hamisítvány lett volna, hiszen e falak eredetijein soha sem voltak boltozatlenyomatok, ugyanis a palota XIV. századi síkmennyezetes termeibe csak utólag, a XV. században épültek be a boltozatok.

Kétségtelen, hogy a palota építéstörténetének, kutatási eredményeinek vagy a helyreállítás finom jelzéseinek tanulmányozása, továbbá a restaurálás előtti és utáni állapotnak a gondos összevetése csak lehűthette volna szerzőnk szent hevületét, amellyel oly meggyőzően hajtogathatja, hogy a restaurálás elpusztította a palotarom történeti értékét. Ugyanis ha odafigyelt volna a részletekre, akkor azt kellett volna tapasztalnia, hogy az eredeti romból a rekonstrukció miatt

egyetlen kő sem pusztult el,

viszont ha nem készülnek kiegészítések, azaz nem fedik le a termeket, nem vakolják vagy meszelik le a falakat, akkor hamarosan azok az eredeti részletek is elenyésztek volna, amelyek túlélték a feltárásuk óta fedetlenül töltött mintegy fél évszázadot. Még talán azt is megérthette volna, hogy az épület azért maradt csonkán, mert éppen csak annyi épült vissza a palotából, amennyinek a rekonstrukcióját igazolni lehetett.

Kijutott a bírálatból a palota kiállításainak is, amelyek központi eleme a reneszánsz Herkules-kút eredetije. A kutat magában foglaló termet sajnos Rostás úr "szűkösnek és sötétnek" érzi, bár ez közel azonos méretű a kút eredeti helyével, a díszudvarral, és kifejezetten a kúthoz tervezett világítással rendelkezik. Elsősorban azért esett a választás erre a kiállítóhelyre, mert egyedül itt volt megoldható, hogy a kút számára megfelelő alapozás épüljön, régészeti maradványok károsítása nélkül és statikai problémák elkerülésével. Egyébként ilyen statikai problémák miatt nem lehetett a kút eredeti maradványait korábbi kiállítóhelyén, a visegrádi Salamon-torony emeletén teljes egészében bemutatni, ahonnan Rostás úr szerint kár volt áthozni.

Bármilyen jól is esett számomra, hogy kritikusunknak legalább az örömet szerzett, hogy a kiállításon a palotának több rekonstrukciós variánsát találta - nyilván a "másként gondolkodó tudósgenerációk" érdekeit látta ebben megvalósulni. Sajnos ki kell ábrándítanom: a kiállításon szereplő különböző rekonstrukciós "variációk" valójában a palota különböző építési korszakainak különböző állapotait mutatják, amint ezt a két nyelven olvasható képaláírásokból bárki megtudhatja.

Rostás úr úgy látja, hogy "a kiállításrendezésre sem elegendő pénz, sem elegendő figyelem nem maradt". Valójában a megnyitást többéves, gondos előkészítő munka előzte meg, ám kivitelezésére az amúgy is

szűkös anyagi források késése miatt

már csak nem egészen két hónap állt rendelkezésre. Emiatt a kiállítás installációja valóban meglehetősen szerény lett. De hát tudomásul kellett vennünk, hogy a magyar állam alapításának millenniumán, az országos ünneplések bőkezűen finanszírozott programjában nem kaptak komoly szerepet ennek az államnak a történetét bemutató kiállítások.

Végső soron elismeréssel kell adóznunk Rostás Tibor önfeláldozó, saját szakmai hitelét sem kímélő törekvésének, amivel igyekezett borsot törni a "hatalom" orra alá, hogy annak "nagy művét" minél inkább besározza. Csak az a kár, hogy a "hatalmat" Visegrád sohasem érdekelte igazán. Kétségtelen, hogy a visegrádi palota nem rendelkezik olyan súlyos ideológiai töltettel, amely csábítóvá tenné a politikai propaganda számára. Ez már a feltárások kezdetén is így volt. Az 1938-as Szent István-év előkészületei során, mikor a hatalom pénzt és energiát nem kímélve mindent megtett az esztergomi vár és a székesfehérvári bazilika feltárása érdekében, az éppen csak megindult visegrádi palotaásatást hatalmi szóval leállították. Ám ezt ma már aligha sajnálhatjuk. Ugyanis amikor az esztergomi és székesfehérvári ásatások ütemét a politikai érdekek diktálták, a tudomány szégyenére a munkákat mindenféle tudományos dokumentáció nélkül, a régészeti adatok és az apró leletanyag szinte teljes elpusztításával végezték, majd 1938-ban évtizedekre félbehagyták. Visegrádon viszont korrekt tudományos kutatás folyt, ami a kényszerű szünet után 1939-ben újraindult, hogy a következő években olyan szenzációs leleteket hozzon felszínre, mint a palota díszudvara és a Herkules-kút. A 2000-es millennium során is megismételte magát a történelem. Míg a most is a politikai reprezentáció homlokterébe kerülő Székesfehérváron és Esztergomban az

erőltetett ütemű helyreállítások

messzemenően figyelmen kívül hagyták a tudományos kutatás állását, eredményeit és jövőbeli érdekeit, addig Visegrádnak - ahol a helyreállítás megkezdését évtizedes céltudatos tudományos kutató- és feldolgozómunka előzte meg - a Székesfehérvárba vagy Esztergomba befektetett pénzeknek alig a fele jutott. A pénzhiány miatt maradt egyelőre befejezetlen a palota-helyreállítás, ennek köszönhető mindaz, amit Rostás úr oly örömmel üdvözöl: hogy tovább pusztulnak a palota többi épületének romjai, és hogy nem fejeződhetett be a kiállítások rendezése.

Egyébként az is kérdéses, hogy mely hatalom politikai érdekeit szolgálhatná a visegrádi helyreállítás dicsősége, hiszen a munkákat még a Horn-kormány kezdte meg 1994-ben. Ekkor készültek el azok a tervek, amelyek alapján az Orbán-kormány folytatta a helyreállításokat, amelyeket még a brit kormány is támogatott, és amelyek befejezéséhez még ki tudja, hány kormány támogatására lesz szükség. Szerencsére Visegrád agyonpolitizált hazánkban üdítő kivételként máig mentes maradt mindenféle pártérdektől. Ezt a pozícióját a mindenkori hatalom is tiszteletben tartja, és aligha veszélyeztetheti a hamis tudomány köntösébe öltöző, megalapozatlan kritika.

Buzás Gergely

szerző
Buzás Gergely
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...