Európa Filmdíj, 1999 - Berlin
A közönség visszafogottsága leginkább azzal magyarázható, hogy a nominált filmek többségét még nem láthatták a mozikban. Ilyen volt például a számunkra legizgalmasabbnak tűnő darab, Szabó István Napfény című filmje is. Magyarországon egészen biztosan csak a szakma szűk szelete láthatta eddig. Annak ellenére, hogy német koprodukcióban készült, Németországban sincs még sehol sem. A kritikusok is csak az Európai Filmakadémia (EFA) jelölése után ismerhették meg, igaz, csak akkor, amikor már erős volt a szakmai hörgés, és néhány fontosabb kolléga is felszólamlott, hogy hogyan is lehet olyan filmet nevezni, amit még ők sem láttak, csak hallottak róla. A lényeg és a gyakorlat a következő: kiválasztódik az év filmterméséből 31 darab, amiből az akadémiai tagok megteszik a maguk jelöléseit. Legjobb színészt, legszebb színésznőt, legjobb forgatókönyvet, fapapucsot, színes esernyőt. (Mellékesen jegyezzük meg, ezen a szűrőn minden további nélkül zuhant ki Kaurismäki Juha, Radu Mihaileanu Train de vie vagy Kirk Jones Waking Ned című filmje). Volt egy 32. is. Az EFA elnöksége nemrég Torontóban látta Szabó István filmjét, és pótlólag felvette 32.-nek.
November elejére a 32-ből 8-an maradtak. Meglepő módon akadt közöttük egy olyan darab is, ami korábban megérdemelt közönségsikert aratott (Sztárom a párom). De ez csak valami véletlen lehetett.
A jelöltekről a MaNcs hírrovata már részletesen szólt, ezért csak ismétlő gyakorlatként soroljuk föl őket. Futott például egy svéd film, címe: Fucking Amal, az orosz Szokulov német filmmel (Moloch), egy cannes-i díjas belga darab, a Rosetta, valamint Tim Roth első filmje, a The War Zone. Ezeken túl még kijutott egy dogmafilm is, a Mifune. Ideje lenne már észrevenni Magyarországon, hogy meglehet, a dogma egy konkrét hülyeség, de a dogmafilmek készítői sem veszik nagyon komolyan, és ez a Mifune már sikerrel járta végig a világ számos fesztiválját. Forgalmazók, tessék végre felfedezni a dánokat! Ráadásként egy újabb Almodóvar-mozi. Sokak szerint eddig legjobb filmje, a Todo sobre mi madre. Megkapó tiszteletadás a nők, a női színészek előtt. Csinált ilyet már számos rendező a világban. Könnyfacsaró egy történet: a derék asszony fia meghal egy autóbalesetben, éppen akkor, amikor egy színésznő után fut, hogy autogramot kérjen tőle. Ráadásul nem elég, hogy a fiú apját Lolának hívják, de még el is tűnt. Manuela asszony találkozik egy régi ismerősével, és mi már meg sem lepődünk, hogy arról kiderül, nemrégiben alakították át nővé, de jön egy szerzeteslány, aki Lolától terhes, és a színésznő, aki oly tragikus hirtelenséggel nem adott autogramot szeretett fiának. ´k lesznek Manuela új családja. Szívfájdító melodráma, mely a jól ismert almodóvari álfilmek összes manírját, mázas cserépedényekre emlékeztető vonását duplán hordozza magán. Legjobb női alakítás (Cecilia Roth) plusz legjobb film. Pedro a király.
Talán e mű megtekintése indította arra az EFA okosait, hogy idén a rendezői díjat tartsák meg önmaguknak. Igaz, tavaly se osztották ki. Nehéz három napunk volt. Tanácskoztak a producerek, mit vár a filmkészítés az ezredfordulótól, és milyen politikára van szüksége az európai filmnek. Miként lehet szövetségbe tömöríteni legjobb erőinket a fő ellenséggel, Amerikával szemben. Kimondatott a szentencia, mely szerint a világ nagy baja az, hogy a mozik 80 százalékban amerikai produkciókat játszanak. Ennek fényében persze nehezen érthető, hogy a díjátadó ceremónia miért akar annyira hasonlítani az Oscarra. A kutya ott lehet elásva, hogy ha mindezt nyáron rendeznék, a napsütéses időjárás az utálatos hollywoodi klímát idézné. Voltaképpen az egész cécót tekinthetjük úgy, mint egy meleg ajánlást az Oscar odaítélőinek, tessék, íme, mi majd megmondjuk, melyik a legjobb nem angol nyelvű film a világon. Tavaly be is jött, hisz Roberto Benigni Az élet szép című filmje ezt az utat járta be. Így lesz ez Almodóvarral is, alighanem.
De térjünk vissza ahhoz, ami a szívünknek olyannyira kedves, Szabó István filmjéhez, ami ugyan egy német-amerikai kooprodukció, mégis a mienk. Becsüljük meg. Marketingszempontból ennek a filmnek is jól jöhet a díjözön. A Napfény az öt lehetséges díjból a maradékot hazahozta. Magyarán Szabó 3-2-re győzött Almodóvar ellen. Ralp Fiennes lett a legjobb férfiszínész, Koltai Lajos a legjobb operatőr (igaz, ő a Tornatore-filmért is kapta), Szabó István és Israel Horowitz pedig a legjobb forgatókönyvírók. Koltai Lajos díja annál is értékesebb, mert köztudomású, hogy az EFA-tagok videón kapják meg a jelölt filmeket. Nem tudom, kell-e magyarázni, mennyire ítélhető meg egy operatőr teljesítménye a sarki kölcsönzőből. Ezt meg is kérdeztem, de az illetékesek megnyugtattak. Azt mondták, hogy egy akadémiai tagnak a kisujjában van a szakma, így tehát ha a posztos rendőr meséli el neki élete kedvenc filmjét, abból is meg tudja ítélni nemcsak az operatőr, de a bestboy munkáját is. Biztosan. Különösen az operatőrök bízhatnak ebben nagyon, hiszen többségük még a mozikban lévő vetítőgépek esetleges rossz minőségétől is gutaütést szokott kapni, pedig hát az akár adottságként is fölfogható. Örömmel szögezhetjük le, hogy a berlini Schillertheater vetítőinek állapota különösen pocsék volt, miként a díj szignáljaként felhasznált filmklip csakugyan. Koltai Lajos köszönetnyilvánításakor ezt meg is jegyezte.
Volt ám legjobb nem európai film is. David Lynch kapta a The Straight Storyért. ´t aztán nagyon megtapsolták. Roman Polanski is kapott valami összeurópai összéletmű delejt, de amíg ő a színpadra fáradt, a vendégek egymást lesték, hogy most fölálljanak-e vagy sem, aztán ülve maradtak. Viszont szétverték a házat, amikor Ennio Morricone megérkezett, ugyancsak életműdíjáért.
Persze a rendezvénytől nem is vártak nagyon sokat a vendégek. Számos meghívott el sem jött. Az újságíróknak hetekig kellett könyökölniük az akkreditációért, de nem nagyon érte meg. Az európai filmdíj kinőtte a kicsi sátrakat, a családi összejöveteleket, és most próbál felnőtt lenni. Ahogy nő, annál szűkebb a hely, és annál kevesebb újságíró fér be. Idén Berlinből 15, az egész világról pedig 75. A közönség részére fenntartott helyekre viszont minden jegy elkelt. Ehhez képest a gálát közvetlenül megelőzően a rendezők feljöttek a karzatra, kérlelvén az újságírókat, nem fáradnának-e le a zsöllyékbe, hiszen a tévékamerák előtt olyan snasszul mutatnak az üres sorok az exkluzívabb, színpad közeli régiókban. Kis híján Ralph Fiennes mellé ültettek, de lecsúsztam róla. Viszont az after show partyn mellettem szedett magának franciasalátát, elég sokat.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
