A test ördöge - Marilyn Manson

A színjátszó androgün, a hímnős emberállat, a sátán kutyája hamarosan magyar földre lép. Az apokalipszis küszöbönáll.

Okolták már a hírhedt iskolai mészárlásért, a Columbia tragédiájáért, a drogok és a promiszkuitás elharapózásáért. Mielőtt a globális felmelegedést és az ebolát is a nyakába varrjuk, nem árt utánajárni, mit igyekszik ilyen vehemensen közölni velünk az Antikrisztus földi helytartója, Marilyn Manson, leánykori nevén Brian Warner.

Isten

Tény és való, Marilyn szuggesztív fizimiskája még azokat a nézőket is ámulatba ejti, akik teljességgel érzéketlenek az ipari zene kissé monoton harmóniái iránt. Csodálatunk persze a borzalom igézete - tudvalévő azonban: intelligens eleink nagyjából ettől számítják a modern művészet beköszöntét, pontosabban Charles Baudelaire Egy dög című alkotásától.

A kortárs popkultúra döge, bármily' meglepő, interjúi alapján igen magas intelligenciahányadossal, mi több, szerteágazó műveltséggel megáldott előadó - ezek közül is kevésbé zenész, mint inkább valamiféle mediatizált per-formance-művész, aki a videoklip-jeit és a koncertjeit használja fel arra, hogy a társadalmat, a vallást, a szubjektumot kritizáló performance-ait előadja.

Manson felmenői között szokás emlegetni a popszakma nagy kaméleonjait (David Bowie-tól Alice Cooperig bezárólag), a mi fiunk (lányunk?) azonban többet merített a body art képviselőiből, a bécsi akcionizmusból és az avantgárdmozgalmakból, mint bárki előtte a rockiparban.

Manson a body art művészeihez hasonlóan a testét használja valamiféle jelentéshordozóként, pontosabban azokat a konnotációkat, melyeket annak látványa vált ki belőlünk. A legenyhébb forma természetesen a smink, a különféle teátrális jelmezek alkalmazása, újabb fokozat az implantátumok hasz-nálata (színes kontaktlencsék, vasfogak, művégtagok, női mellek), a végállomás pedig az önsebzés (ide a [s]Aint című klipjében jut el).

Rocksztárunk valamiféle két lábon (gyakorta gólyalábakon) járó műalkotásként tekint magára, aki azokkal a megszokottól eltérő testképekkel, melyeket a klipjeiben felmutat, nem tesz mást, mint performer elődei tettek: provokálja a közönségét, mely az első sokkon túl kénytelen valamilyen szinten reagálni a látványra és értelmezni azt.

A legtöbb félreértést és felzú-dulást Manson Antikrisztus-ábrázolása váltotta ki a nagyérdeműből. Szó se róla, Marilyn megad-ja a módját, és a Bibliát is igen jól ismeri: szép nagy szarvak, szárnyak, vasfogak, tengerből kiemelkedő, gigantikus méretű fenevad, mi több, az egyik produkcióban (I Don't Like the Drugs But The Drugs Like Me): "Ruházata fehér volt, mint a hó, és a fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú, és a szeme olyan, mint a tűz lángja." Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Az apokaliptikus eszkatológia egyes elemei a Disposable Teens és a The Beautiful People című klipjében is megjelennek - az előbbiben az Antikrisztus mint "belső ellenség" bukkan fel az egyház soraiból, és "isten majmával", vagyis a sátánnal, egy csimpánzzal uralkodik az emberek felett. Az utóbbiban pedig a világvége-hagyomány azon jellegzetessége ábrázoltatik, mely szerint a hamis próféta megjelenésekor számos követőre talál (az emberfeletti magassággal bíró Mansont hívek sokasága követi a videóban).

Mielőtt a szívünkhöz kapunk, nem árt emlékezni arra, hogy az Antikrisztust a Biblia szerint a gonosz birodalma hívja életre, a fenevad a "parázna Babilon" szülötte, ami korunkra lefordítva mi lenne más, mint Manson hazája: az Egyesült Államok.

"Én Amerika félelmeiből születtem" - jegyzi meg hősünk egyik interjújában. Ami végül is igaz - a sokkot a nézőkből az uralkodó (érték)rend(szerek) megkérdőjele-zése, kifigurázása váltja ki, amin belül az egyik első számú a kereszténység bírálata.

Marilyn azonban ebben csak lelkes epigon - már Sigmund Freud is innen számítja a Rossz közérzetet a kultúrában, s Friedrich Nietzsche sem tartozik a vallási irányzat rajongói közé, mint erre az életműve példa.

Nem véletlen, hogy Manson több helyütt lelkesen nyilatkozik a német filozófus individualizmusra vonatkozó tanításairól. A készen kapott paneleket (így a vallást) elvető, igényeit és vágyait szem előtt tartó, a benne lévő lehetőségeket kibontakoztató ember (-feletti ember) megteremtése volna Manson számára a cél, olyan valakié, aki a saját és nem a társadalom szabályait követve él. Az Imigyen szóla Zarathusztra féreg metaforája ("Végigjártátok az utat féregtől emberig, de sok minden még féreg bennetek") ezért bukkan fel olyan gyakran a klipjeiben, a hosszú utat szimbolizálandó.

Haza

A fenevad nem csupán Antikrisztusként hozza zavarba a közönségét. Mint ez már a nevéből is kitűnik, az ellentétpárok jelenlétével is szeret eljátszadozni. A Marilyn Manson elnevezés interjúi szerint nem csupán a média degeneráltságát hivatott jellemezni, mely egyszerre csinált szenzációt egy színésznőből és egy tömeggyilkosból, hanem a bennünk lévő dichotómiákra is ráirányítja a figyelmet (isten-sátán, jó-rossz, gyilkos-áldozat, férfi-nő, ember-gép etc.).

Bár bizonyos mennyiségű make-up után magáról Mansonról sem egyszerű eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, néhány klipjének szereplőiről tényleg csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy melyik nem színeiben hódítják meg egymást ([s]Aint, Long Hard Road Out Of Hell), sőt a The Dope Show női mellekkel, de azonosítható ivarszervekkel nem bíró ufójának még meghatározható neme sincsen.

A kényelmes határok, melyekhez képest definiálni szokás önmagunkat, a kétpólusú értékrend a Manson által ábrázolt világban elmosódik, összekuszálódik, talán már nem is létezik - a zavarba ejtő annyi csupán, hogy ez nemcsak az Antikrisztus videoklipjeire, hanem a realitásra is igaz.

Donna Haraway 1985-ös kiborg-kiáltványát jó ideje megvalósítottuk - ha érző szívű gépekkel még nem is vagyunk körülvéve (esetleg a tamagocsi?), de a pacemakereknek, a protéziseknek köszönhetően számos "gépember" rohangál körülöttünk, sőt olyanok is akadnak, akiket az implantátumoknak, a csavaroknak, szegecseknek köszönhetően még szépnek is találunk, követendő példának tartunk. Manson groteszk módon (ijesztő fémprotézisek, járógépek, művégtagok, szabó- és kirakati babák) formájában ábrázolja mindezt, és hangsúlyozza, hogy az általa megvalósított antiesztétikával lényegében ugyanúgy küzd a szépség egyféleképpen történő értelmezése, mint a vallás, a társadalom kérdéseinek leegyszerűsítése ellen.

Témái egyértelműen az Isten, haza, család szentháromságába illeszthetőek - ez utóbbi megjelenítésével is számos esetben húzta már ki a gyufát. Klipjeiben a família általában a tévét bámulja, így dunsztja sincs arról, mi zajlik egy kisfiú (Lunchbox) fejében vagy egy tinédzser rózsaszín ágyneművel vetett, plüssnyuszikkal körülvett hálószobájában (Tainted Love).

A Nobodies című klipjében Manson egy régi Grimm-mesét, a Jancsi és Juliskát álmodta újra, jelezvén, hogy az ifjúság, melyet a legtöbb szülő egy emberként félt tőle, olyan meséken nő fel, melyekben a gonosz boszorkák kemencében készülnek testvérpárokat elpusztítani, ám végül a happy end jegyében a gyerekek gyilkolják le a felnőtteket.

A szókimondásért, a másképp gondolkodásért azonban fizetni kell. A különböző szerepeket magára öltő Mansont elkapják, keresztre feszítik, bezárják vagy az Egyesült Államok elnökeként lelövik. Akiket nem ért meg a kör-nyezetük, azokra a mártíromság vár, mint Jézusra, J. F. K.-re (Coma White) vagy a roswelli űrlényre (The Dope Show) - igaz, ez utóbbira nincs megbízható adatunk.

A beszédes (s)Aint című videó is a rocksztár sajátos mártíromságát tárgyalja. Klipjében Manson több sebből vérzik (részint azokból, melyeket egy pengével magán ejt, részint a mértéktelen kokainszippantásnak köszönhetően az orrából), majd a toalettbe okádik, sőt összejön egy nővel, akiről később kiderül, hogy férfi. Végül is mi ez, ha nem egy valamirevaló flagelláns önostorozása, az emberiség kínjainak vállalása?

Mielőtt azonban az Antikrisztust szentté avatnánk, nem árt megjegyezni, hogy a sokkoló ötleteknek egy ponton túl ő is híján van. Az ijesztgetéssel ugyanis az a baj, hogy idővel már nem fokozható - a néző megedződve bámulja a piros szemű/hajú, holdjáró cipőkben egyensúlyozó fenevadat az általa oly sokat bírált tévében (Astonishing Panorama Of The End Times, I Don't Like The Drugs But The Drugs Like Me), majd megállapítja, hogy magához képest egészen jól néz ki. "Eredetileg taszító szerettem volna lenni - meséli Marilyn egy interjúban -, de az emberek ezt vonzónak találták. Újra ki kell találnom magam, mielőtt unatkozni kezdek."

Család

Mit tesz ilyenkor a kreatív művész? Természetesen inspiráció után kutat, és mint a nagy elődök, leszámol a kék korszakkal a ró-zsaszín kedvéért. A mi fiunk (lányunk?) is így tett - sorra bukkannak fel klipjeiben a csak kiválasztottak számára érthető alkimista és kabalisztikus szimbólumok, fontosabb azonban ennél az avantgárd hatás, mely az utolsó albumok - The Golden Age of Grotesque - és a válogatáslemez, a Lest We Forget anyagához kapcsolódó klipek és turné látványvilágát jellemzi.

Itt újabb titkos lapját bocsátjuk közre a Manson-dossziénak. Hősünk igazi munkamániás, lelkes önképző, ha éppen nem olvas vagy művészeti albumokat lapozgat, zenél, forgat, ír, filmet rendez (Doppelherz), festeget (igaz, ez utóbbit hanyagolhatná).

1937-ben a nácik kiállítást szerveztek azokból a művekből, melyeket az akkori kultúrpolitika "degeneráltnak" bélyegzett - a szórásba esett Max Ernst, Oskar Kokoschka, Paul Klee, Kandinszkij, Emil Nolde, Otto Dix, Edvard Munch is. A kiállítást Münchenben nyitották meg, majd elrettentésül turnéra indul-tak vele számos német és osztrák városba. A kilencvenes években igazi kultúrszenzáció volt, amikor Los Angelesben rekonstruálták a tárlatot.

Azt nem tudom, hogy Marilynnek két szűzlány feláldozása közben maradt-e ideje arra, hogy jelenlétével megtisztelje a helyszínt, az azonban bizonyos, hogy jól ismeri azokat a művészeket, irányzatokat, akiket/amiket a nácik a kiállításon és az azt megelőző/követő időszakban "degeneráltnak" bélyegeztek.

Ennek az érának számos áramlata, előadója a magas és a tömegkultúrából egyaránt komoly hatást gyakorolt Manson videóira, a "babagyáros" Hans Bellmertől kezdve a vaudeville-en és a kabarén át egészen a Mickey egérig, merthogy ő is megkapta a náciktól a szégyen bélyegét.

Ez utóbbival egyébként Mansont a bécsi akcionizmustól indult kortárs képzőművész és látványtervező, Gottfried Helnwein hozta össze, akivel 2003-tól működnek együtt (a This Is The New Shit és a mOBSCENE videó már magán viseli Helnwein befolyását). Manson mindkét klipben feketére festett arccal, Mickey egér fülekkel bukkan fel - a festés módja azonban a minstrel show-kra emlékezet. A szemek és a száj körül fehéren hagyott terület a tizenkilencedik századi amerikai műfajt idézi, melynek keretében a fehér komikusok fekete rabszolgának maszkírozták magukat, hogy zenés-táncos produkcióikkal szórakoztassák a nagyérdeműt, táptalajt adva a fellelhető összes sztereotípiának.

A gesztus talán még az Antikrisztus-párhuzamnál is világosabb - nem csupán a nácik tekintették betegesnek azokat a művészeket, akik ma mindenütt a tananyag részét képezik, de az amerikaiak sem tudtak mit kezdeni azzal a fekete-kultúrával, mely manapság a nemzeti büszkeségük. Miután elmorzsoltunk néhány könnyet afelett, hogy Marilynt nem értik meg a tömegek és a kultúrpolitika, az iróniát és a kritikát is észrevehetjük: megbélyegzésben, kiközösítésben akad némi összefüggés a két kor között.

Ebből a szempontból a náci egyenruha felöltése és a Hitlerjugend-kisdobosok felvonultatása a klipekben hasonlóan teátrális cselekedet, mint mikor hősünk Antikrisztusnak öltözik, mi több, nagyjából ugyanazt is akarja kifejezni: Amerika, a "parázna Babilon" (kultúr)fasizmust gyakorol a világ (ízlése) felett. A hitelesség kedvéért íme egy, a Metal Hammernek adott interjú részlete: "Évek óta beszélek az elfojtott fasizmusról. Hollywood divatot teremtett, és árucikké tette. Az emberek azt érzik, ha nem úgy néznek ki, viselkednek, mint amit a vásznon látnak, valami hiányzik az életükből. A vallás hasonló módon kontrollálja és félemlíti meg az embereket. A fasizmus nem tűnt el, csak elveszítette a politikai felhangjait, a fogyasztói társadalom része lett. Szó szerint nincs a két korszak között párhuzam, de átvitt értelemben igen" - mondja Marilyn.

A This Is The New Shit és a mOBSCENE egyébként hemzseg a képi idézetektől, a kulturális utalásoktól - a tizenkilencedik szá-zadi dandystílus, a Kabaré, Tod Browning Freaks (1932) című filmjének torzszülött cirkusza egyaránt az inspirációk között szerepel. Mindez kétféleképpen értelmezhető: vagy az Antikrisztus alkotói géniusza fáradt ki, aki ötletek hiányában innen-onnan lopkod, vagy pedig posztmodern módon nagyúri gesztust gyakorol, amely a folytonosságot hivatott ábrázolni, egyszóval: az utalásokkal a nagy elődök előtt tiszteleg.

Manson nem abban egyedülálló, hogy olyan dolgokról beszél és úgy, ahogyan ezt senki sem tette még előtte. Sokkal inkább abban, hogy mindezt a mainstreamen, az egyik leginkább populáris műfajon, a rockzenén keresztül teszi. És bármennyire meglepő, ezzel tulajdonképpen kultúrmissziót gyakorol.

Videók

Lunchbox (1994), rendezte: Richard Kern

Get Your Gunn (1995), rendezte: Rod Chong

Dope Hat (1995), rendezte: Tom Stern

Sweet Dreams (1996), rendezte: Dean Karr

The Beautiful People (1996), rendezte: Floria Sigismondi

Tourniquet (1996), rendezte: Floria Sigismondi

Man That You Fear (1997), rendezte: Wiz

Long Hard Road Out Of Hell (1997), rendezte: Matthew Rolston

The Dope Show (1998), rendezte: Paul Hunter

Rock Is Dead (1999), rendezte: Samuel Bayer

Astonishing Panorama Of The End Times (1999), rendezte: Pete List