Mácsai Pálnak
lehet nagyon hálás
Kerényi a Madách Színház igazgatói posztjáért, melyet három, azaz három évre nyert el. Már a kiírás idején erős volt az önkormányzati szándék (így mondják ezt, nemde?), hogy találjanak valaki mást; üzengettek, biztattak, telefonáltak és faxoltak - de hát nem azokra gondoltak, akik végül is pályáztak. Kerényi biztosan tudta, hogy neki egyedül ennyi; rémes színházat csinál, de nem hülye. Végtelenül cinikus ötlete kettő is támadt, és az egyik nyert. A másik jegyében pályázott Szirtes Tamás - Kerényinek ez is megfelelt volna, a szobacsere, bár kevésbé. Az első ötlete volt a nyerő: félig-meddig gebinbe adta egyik legesélyesebb vetélytársának a kis Madáchot. Ezzel nemcsak Mácsait szerelte le, hanem - és ez a fontos - megőrizte a székét. Nem könnyen: a bizottsági ülés előtti délutánon, de még az ülés napjának reggelére összehívott egyeztetésen is a többségi frakció az istennek sem mutatott hajlandóságot arra, hogy Mácsaival vagy nélküle megszavazza Kerényit. Még Szirtest is inkább elfogadták volna, de leginkább arra hajlottak, hogy eredménytelennek nyilvánítsák és újra kiírják a pályázatot (na, ezt kellett volna tenni). Aztán közvetlenül a szavazás előtt Schiffer János alpolgármester "leszalámizta" a frakció tagjait, alighanem a sajtó rémével fenyegetve meg őket. A folyosón (ez volt a legérdekesebb terep azon a délelőttön a városházán) a legtöbb bizottsági tag nem titkolta, mennyire utálja Kerényit, és azt sem, hogy ez a kinevezés az utolsó stallum, és ez is csak Mácsainak köszönhető, merthogy "a vállán vitte be". Hát, ez azért nem "csont nélkül", hanem egy nagy, húsos cupák.
A "Székely Gábor-
bűntudati együttható",
amely amúgy igen magas, működött elsősorban az Új Színház esetében. (Joggal: nem évülő bűn, hogy letörölték a képről az ország kevés színházteremtő rendezőjének egyikét és csapatát.) Ez két, egymással szöges ellentétben lévő döntésre vezethetett volna: kirúgni Márta Istvánt (akinek hathatós közreműködésével az "ősbűnt" elkövették, és akinek a színházában minden színes, szagos és szélesvásznú, kivéve az előadásokat), vagy nem rúgni ki Márta Istvánt (hogy ne kövessék el még egyszer azt, hogy három év után nulláznak egy színházat; olyant, amilyent, mondják). Az alternatívát Alföldi Róbert pályázata tette lehetővé; a döntés utáni kondoleálásokból látható volt, hogy a bizottsági tagoknak most már Alföldi-komplexusuk is kezd lenni, ami színházat is eredményezhet. Bármelyiket, bárhol - csak most ezt, az Új Színházat nem. (Ebben a döntésben alighanem szintén jelentős szerepet játszott Schiffer János, aki saját véleményét egy öttagú, különbejáratú, informális tanácsadói testület egyik tagjának álláspontjával erősítette meg; híreim szerint Babarczy László súlyosan érvelt Alföldi ellen, a többiek - hárman bizonyosan - inkább Alföldit látták volna a színház élén.) H. I. és a kulturális bizottság unisono állítja, hogy a szakmai zsűri egyenlő arányban támogatta a két jelöltet. Az ülésen azonban elhangzott, hogy a hét tagból egy, csak egy szakmai bíráló volt, aki Mártára szavazott, az ő másik két szavazatát színházának alkalmazottai hozták. Ezt a bizottságnak nem kell észrevennie, főleg ha döntésének ellene mond - de H. I. láttamozhatta volna azért. Egyébként Márta is három évre kapott kinevezést; az íratlan értelmező szótár szerint ez még nem a selyemzsinór, de az utolsó figyelmeztetés. És felszólítás: most már ne a nézettségi statisztikákban, hanem a színpadon tessen csodát csinálni. Azt is írja H. I., hogy Márta a szponzorokból tudja működtetni a színházat; tudná, gondolom én, ezért aztán nem értem, miért az Új Színház kapja Budapesten a legtöbb állami és fővárosi dotációt (alighanem az illetékes ügyosztályon nem tudják, hogy ez már nem Székely művészszínháza). Ami pedig H. I.-nek a "kelemenes" "kemény magra" tett célzását illeti: papíron esetleg találhat a lövés; Eperjes Károly közismert kapcsolatait tekintve alighanem kijárhat az udvari színésznek a betonvédelem - de ezt inkább a kórtünet-Nemzeti majdani társulatának felállításánál érdemes checkolni. Ehhez az Új Színház lent van.
Az első forduló summája
tehát: két jóváhagyás, egy közepes és két, határozottan utolsó figyelmeztetés. Ez enyhe ugyan, de valami. Isten mentsen, hogy a bizottság egészében meglehetősen szakmaiatlan és tétova munkáját mentegessem, merthogy inkább magunkat óvnám. H. I. sommás és hamis értékelése ugyanis, ismerve a tősgyökeres lélektani működést, könnyen vezet oda, hogy a sajtónak is teljesíteni akaró, több sebből vérző és mélységesen frusztrált kulturális bizottság a hamarost bekövetkező második fordulóban ott teljesítsen egy látványos döntéssel, ahol erre semmi szükség.
Csáki Judit
