Magyar Narancs: Gyerekkorod óta a mesék bűvöletében élsz.
Zalka Csenge Virág: Gimnazistaként pedig elkezdett érdekelni a mitológia is, így amikor az Istenek és harcosokat olvastam, kelta bárd akartam lenni. Mindig kerestem az alkalmakat, hogy mesélhessek, társaságban, táborokban, és sok történetet tudtam kívülről. Végül a régész szakot végeztem el az egyetemen, és közben szereztem tudomást arról, hogy létezik a hivatásos mesemondás szakmaként, képzésekkel, konferenciákkal. Felvettem a kapcsolatot külföldi mesemondókkal, és egyre többükkel találkoztam is. Ők jellemzően Amerikából jöttek, és segítettek megismerni a lehetőségeket. Végül 2010-ben magam is jelentkeztem Amerikába egy képzésre, amelyet el is végeztem, így most már papírom is van arról, hogy mesemondó vagyok.
MN: Pontosabban storyteller. Ami azért nem csak és kizárólag a mesemondást takarja.
ZCSV: A storytelling tág fogalom, különféle műfajokat ölel fel. A történetmesélésnek ezer arca van, a személyes sztorik ügyes előadásától elindulva az életrajzi történeteken keresztül egészen a népmesékig. Még a slam is idesorolható, amin belül szintén rengeteg kategória létezik. Legtöbbször személyes sztorikat értenek alatta, de ma már rendeznek kimondottan tündérmesékre épülő slameket is, és a Mítoszok Csatája is hasonló, csak ott a mítoszmesélők versenyeznek egymással, ezt én hoztam be Magyarországra. A mesék kapcsán nehéz körbeírni, miben is különbözök a hagyományos népi mesemondóktól, amit nálunk például a Hagyományok Háza-féle tradicionális mesemondás képvisel. Azt a műfajt is űzöm, hiszen abba nőttem bele, a családi szájhagyományból sok mesét örököltem, de amit én csinálok, tágabb ennél. Ráadásul nem csupán magyar, hanem más népek meséit is mesélem, nemcsak itthon, hanem a világot járva angolul és spanyolul.
MN: A Ribizliben népmesék vannak, úgy, ahogy te mondod azokat. Ezek a te alkotásaiddá váltak, vagy azért még népmesék maradtak?
ZCSV: Mivel a mesemondás sosem volt szó szerinti műfaj, a mesemondók évszázadok óta ugyanazt csinálják: a szüzsét, a mese csontvázát a saját ízlésük szerint felöltöztetik, feldíszítik. És egyik változat sincs kőbe vésve, ugyanazt a mesét az adott mesemondó pár év elteltével lehet, hogy már más verzióban mesélte el. A Ribizli esetében a szüzsén sosem változtattam. Elolvastam ugyanannak a mesének a fellelhető legtöbb változatát, és kiválasztottam ezek közül a legkevésbé ismertet, vagy amelyik szerintem a legérdekesebb. A többi változatból a kisebb díszítőelemekből mazsoláztam. Az elátkozott testvérek című mesében a fivérek hol hollóvá, hol hattyúvá, hol csókává változtak. Ám én felleltem egy olyat, ahol daruvá. Mivel ez a kép érintett meg leginkább, ezt tartottam meg. De új elemeket nem vittem a mesékbe.
| ||
MN: Ez lenne a különbség a népmesék és a most nagyon elterjedt new trad mesék között?
ZCSV: A new trad hagyományos szimbólumokkal dolgozik, de a mai fiatal generációkat foglalkoztató témákat kiválasztva. Az irányzat képviselői új szüzséket találnak ki, addig nem létező történetvezetést alkalmaznak, főleg azért, mert sok olyan élethelyzet alakult ki, amilyen korábban nem létezett, illetve sok a régebben tabusított téma. Kevés olyan hagyományos mesét lehet találni például, amelynek női barátság állna a középpontjában, a nők közötti viszonyok testvérek és szolgálók kapcsolataiban jelennek meg, ezek alapvetően másfajta viszonyok. Vagy ilyenek az LMBTQ-történetek is. Nincs élethelyzet, amelynek ne lehetne megtalálni a szimbolikáját. Egyszer csináltam egy new trad workshopot Danielle Bellone-nal, akinek kimondottan ez a mesemondó profilja – ott például a diákhitelről is alkottunk mesét. Egy varázslóiskoláról szólt, ahol minden varázsigéért el kellett adnod egy évet az életedből.
MN: Nem csak gyerekeknek mesélsz.
ZCSV: Mivel nálunk még nincs akkora hagyománya a felnőttmeséknek, ebből már adódtak félreértések. Például amikor csupa pajkosan csillogó szemű öregúr várt, pajzán történetekre szomjazva. Ezeket a vaskos történeteket én nem is nagyon szeretem, nincs is sok ilyen a repertoáromban. A felnőttmesemondás nálam azt jelenti, hogy mesélhetek hosszabb és bonyolultabb történeteket is. A gyerekeknél van egy határ, amikor elkezdenek mocorogni, mert a figyelmük már lankadni kezdett. Sok mese régebben is a felnőtteknek szólt, nem véletlenül kezdték el a Grimm-meséket is finomítani, kicenzúrázva belőlük a brutális elemeket. Számomra az a legnagyobb öröm a felnőttmesékben, hogy elővehetek egy-egy mítoszt a maga súlyaival, és elmesélhetem azokat a sötét részekkel, a bonyolult érzelmi váltásokkal, a maguk komplexitásában. A gyerekek még legtöbbször nem éltek meg olyan élethelyzeteket, amelyeket felismernének a történetekben, ezért sem tudnák befogadni az ilyeneket, elrepülne a fejük felett.
MN: Vannak kedvenc helyszíneid a mesemondásra?
ZCSV: Az autentikus helyszínek ilyenek, épp ezért különösen kedvelem a vártúrákat, ahol a legendák helyén mondhatom el a történeteket. Az egyik legszebb emlékem, amikor Írországban a Slieve Gullion-hegyen magán, amely rengeteg legenda fontos terepe, mesélhettem. Megtaláltuk a híres Boszorkány házat a hegytetőn, egy ősrégi kamrasírban, amelybe belemásztunk. Ezen a 6 ezer éves temetkezési helyen egészen máshogy szólt a mese. És vannak egészen misztikus történetek is. Ugyanennek a hegynek a tetején megtaláltuk a tavat, amelyben a monda szerint, aki megfürdik, megöregszik. Egyik kollégám viccből mindannyiunk előtt megmosta benne a haját. Következő évben jött a konferenciára, és döbbenten szembesültünk azzal, hogy megőszült.
MN: Megjelent egy könyved, a Mesemondók márpedig vannak című elméleti munka a mesemondásról, ez mára sokat hivatkozott alapmű lett, tankönyvként is használják. Ebben a mesemondást a kertészkedéshez, főzéshez, a régészethez és az irodalomhoz hasonlítod.
ZCSV: A kertészkedéshez azért, mert a mesék is élnek, és a mesemondó gondoskodásától tudnak nagyra nőni. Mindegyiknek kicsit más az igénye, korosztályoként, országonként másféle virágai vannak, elágaznak, változnak. Főzés annyiban, hogy csak az alaprecept adott, a mesélőtől függ, tesz-e bele koriandert, szalonnát, azaz egyéni ízeket. A régészettel a mesélés számomra a forráskutatásban rokon. Ahogy utánanézünk, honnan jött az adott történet, hogyan változott az idők folyamán. A mesekutatást tanítom is, mert megvan a módszertana annak, hogyan kell utánanézni az eredetüknek, hogyan működik egy mesekatalógus. Az irodalommal pedig – a nyilvánvaló rokonság kapcsán – abban is azonos, hogy minden mesemondó megalkotja a maga metaforáit.
MN: A Ribizli végén is feltünteted a forrásokat. Láttam, hogy vannak visszatérő mesemondók, mondhatni kedvenceid, akikre támaszkodsz, Pályuk Anna ilyen például. Egy mesemondónak mi a kézjegye?
ZCSV: A színezésen múlik. Anna világa elragadott, megérintett a hatalmas empátiája. Nála például szerepel szimpatikus anyós, a királylány szívből beleszeret egy szegény sorsú fiúba, sok szép emberi pillanat jelenik meg. És ugyanúgy szerette a növényeket, mint én! Burjánzanak nála az árvácskák, nefelejcsek, tubarózsák, hatalmasak a gyümölcsfák! Én is nagyon szeretem a vizuálisan erős elemeket, mindig elképzelem az alakokat, a helyeket. Van egy mese például egy szárnyas farkasról. Mindig színpompásnak képzeltem a szárnyait. Aztán mikor kutattam a mese eredetét, felfedeztem, hogy a perzsa szimurgh madár távoli rokona, amelynek szintén szivárványszínű tollazata van. Emellett az én meséimben talán még a szereplők jellegzetesek, a talpraesett, tűzrőlpattant lányalakokat keresem, akik megmondják a véleményüket. És a gondoskodó, empatikus férfi hősöket.
| ||
MN: Érdekes volt felfedezni, hogy a hősies nők nem ma születtek meg. Dolores Hydock amerikai mesemondó Silence című előadása egy 13. századi lovagregényen alapul, s egy lányról szól, akit lovagnak neveltek, és ennek ott van nálad, azaz a magyar népmesekincsben a magyar válasza, Béla kisasszony. Ám csak mostanában lett világtrend erős lányokról mesélni. Nálad is visszaszólnak a királykisasszonyok az apjuknak, csillogóan okosak, szellemesek, sokszor a férfi társaikat lepipálva. Hol voltak eddig ezek a felszabadító történetek?
ZCSV: Megvoltak. Gondoljunk csak a Sir Gawain házassága című, 15. századi lovagi románcra, amelyben feltesznek egy találós kérdést. Azt kell megfejteni, mire vágyik a világon minden nő. És a végén azt a választ kapjuk, hogy világon minden nő legjobban arra vágyik, hogy maga dönthessen a sorsáról. Angol nyelven egyébként már elég sok feminista mesegyűjtemény létezik, a nálunk is hatalmas sikert arató Esti mesék lázadó lányoknak is külföldről jött. Sok ilyen válogatást átnéztem, a kamaszoknak szóló Hősök és pimaszok című könyvemben is külön fejezetet kaptak ezek az úgynevezett feminista tematikájú mesék, és most készül a Ribizli folytatása, A kalóz királylány címmel, amelyben nemzetközi mesék lesznek ebben a tematikában. A Ribizlivel is azt akartam megmutatni, hogy ez a vonulat mindig is benne volt a hagyományban, léteztek mesék erős és bátor nőkről, egyenrangú párkapcsolatokról, odafigyelő férfiakról. Ám, amikor a 19. században elkezdték összeállítani a gyerekeknek szóló mesegyűjteményeket, ferdén, egyoldalúan, az akkori korszellemnek megfelelően válogattak. Nem a hagyomány volt féloldalas.
MN: Három éve a Világszép Alapítvány munkatársa vagy, a mesemondó program vezetőjeként.
ZCSV: Az alapítvány az idén 10 éves, korábban Meseközpont néven működött, és azért jött létre, hogy a gyerekvédelmi gondoskodásban lévő gyerekeket segítse. Nem terápiás központ ez, ezeket a gyerekeket amúgy is agyonterápiázzák. A cél egy biztos pont, egy kapaszkodó kialakítása abban a bizonytalan világban, amelyben ezek a gyerekek élnek. A híres paloznaki mesetábor mellett van önkéntes mesemondó programunk, ahol mesemondókat képezünk, akik minden héten látogatják a gyerekotthonokat esti mesét mondani.
MN: Hatalmas viták övezik a mesék kapcsán is a píszí kérdését.
ZCSV: Mesemondóként az az álláspontom, hogy rengeteg verziója van egy-egy mesének, ki-ki megtalálhatja az ízlésének, érzékenységének megfelelőt. Csak a Csipkerózsika esetében van kismillió verzió: van, ahol tüskét húz ki a herceg az ujjából, és van, ahol egyenesen terhesen ébred fel. A csók egyébként szerintem is kényes pont. Nagyon fontosnak tartom, hogy szó essen a beleegyezés kérdéséről, és azt látom, keveset beszélnek erről, pedig a kamaszok esetében is rettentően lényeges lenne, hogy akár ilyen formában is tudatosítsuk bennük azt, hogy nincs rendben az, ha valakit akaratán kívül molesztálnak, még ha éppen elsőre gyönyörűnek és romantikusnak ható csókról is van szó. Szerintem minden ilyen „píszí kérdést” egyenként kell megvizsgálnia a mesemondónak, és eldöntenie, mi az, amit ő személy szerint fel tud vállalni. Egy csomószor ezek a híres példák, a Piroska vagy a Jancsi és Juliska nem is gyakorló mesemondóknál merülnek fel, akik alaposan ismerik a műfajt, hanem szülőktől vagy tanároktól, akik főleg a Grimm/Disney kánonra fókuszálnak.
