Kérdés, vajon milyen következtetésre jutott volna egy olyan kollektív lapsus alapján, amelyet a minden idők legrettenetesebb traumája által megbélyegzett közösség tagjai évtizedek során hordoztak magukban – nem tudatosan, de tudva tudván, nem összebeszélve (ez nem is lett volna lehetséges), de mégis ugyanarra az eredményre jutva. Arról a magyar holokauszt-túlélők között dívó szokásról beszélek, hogy úgy emlegették elgázosított, Dunába lőtt, halálba hajszolt hozzátartozóikat, mint akik nem jöttek vissza. Ízlelgessük csak: „a papa nem jött vissza”, „a nővérem és a kétéves kislánya nem jött vissza…” Mintha az lenne a kontextus, hogy a Józsi bácsi három éve leugrott gyufáért. Vagy, hogy „ez elment vadászni, ez meglőtte…”. Csak itt nem ők vadásztak, hanem rájuk vadásztak.
Próbálom értelmezni ezt a szinte morbid szóhasználatot, melyre a kiadó képviselője, Büchler András hívta föl a figyelmet A holokauszt és a családom című kötet bemutatóján. Elsöprő sikerű könyvbemutató volt: az Átrium Film-Színház nézőtere dugig megtelt – köztük feltehetőleg olyanokkal is, akiknél annak idején úgy emlegették a meggyilkolt rokonokat, mint akik nem jöttek vissza –, és az volt az érzésem, hogy sok ilyen telt házas bemutatót lehetett volna ebből a kiadványból tartani. Nem csoda, hisz nem hagyományos szerzői könyvről van szó, hanem a kötet címével megegyező nevű Facebook-csoport válogatott posztjairól, melyekben főleg az áldozatok és túlélők gyerekeinek és unokáinak családi történetei jelennek meg, de vannak köztük hajdani életmentők és bűnösök leszármazottai is.
A csoport 2014 februárjában alakult a regnáló rezsimmel most éppen meglehetősen simulékony Eörsi Mátyás kezdeményezésére, s az oldal tevékenysége egyértelműen a jelenlegi kormány úgynevezett emlékezetpolitikája ellen irányul. A holokauszt és a családom az erkölcsi ellenállás ugyanolyan megnyilvánulása, mint a Szabadság téri szégyenszobor ellen tiltakozó Eleven emlékmű és Szabadságszínpad, az egykori csillagos házakat bemutató projekt, az áldozatok hajdani lakhelye előtt elhelyezett botlató kövek vagy további Fb-csoportok, mint A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai…
Ezért állíthatja előszavában a holokauszttörténész Regina Fritz (a másik két előszót Kálmán C. György irodalmár és Mészáros Judit pszichológus jegyzi, az oldal moderálásának embert próbáló munkáját pedig Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész végzi), hogy a csoport Fb-odala „a személyes ellenemlékezet fóruma”. Feketén-fehéren benne van mindaz, amit a kormány és negyedosztályú udvari történészei a témával kapcsolatban el próbálnak sumákolni. Nevezetesen, hogy a magyar zsidóság már jóval a német megszállás előtt a kirekesztettség, a jogfosztottság és az anyagi ellehetetlenítés egyre elviselhetetlenebb poklában élt.
De benne van a trauma földolgozásának és elfojtásának összes mizériája is. Vagyis nemcsak a pusztulás és túlélés történettöredékei, melyeket az egyik nemzedék átadott a másiknak, hanem az is, amit nemzedékről nemzedékre elhallgattak. „A vicc az, hogy én még nem tudtam, hogy zsidók vagyunk… – kommentálja az egyik csoporttag a másik a posztját –, de rólatok az egész lakótelep tudta…”
A humor, a groteszk egyáltalában nem idegen ezektől a történetektől. Groteszknek persze már az is groteszk, csak éppen perverzül az, hogy ki miért menekül meg vagy pusztul el. De van, amikor tényleg röhögni kell. Több variáció is van a könyvben arra a motívumra, amit egy vonatkozó pesti vicc így foglal össze: 45-ben Kohn összetalálkozik keresztény, volt szomszédjával, aki megrendülve kérdezi, hogy van. Kohn rezignáltan legyint: Képzelheted…! Semmim nem maradt azon kívül, ami rajtad van.
Tekintve, hogy a kötet sok száz sorsot villant föl, olyan, mint egy törött emlékcserepekből és családi legendafoszlányokból készült 20. századi apokalipsziskollázs, egy gépesített inferno óriás táblaképe. A történetek egésze azonban jóval több, mint az elmondott sztorik összessége. Van abban valami fölemelő, hogy ezek az évtizedeken át féltve őrzött, titkolt családi emlékek most életre kelnek, és közösségformáló erővé válnak. Egyfajta győzelem ez a hajdani gyilkosok, hullarablók és cinkosaik meg a mai történelemhamisítók és gyűlöletkeltők fölött. Azt sugallja, hogy van, ami erősebb, mint a napi mocsok, és kitartóbb, mint a történelem pusztítása.
Ebből a perspektívából talán nem is hárítás a nem jött vissza szóhasználat, hanem mágikus formula: akit meggyilkoltak, arról le kell mondani, de aki nem jött vissza, még visszajöhet. Lehet, hogy ez az irracionális reménykedés érlelte ki ezt a mozgalmat, melynek segítségével az áldozatok ugyan nem jöttek vissza, de sok közülük most mégis velünk van.
Szerkesztette: Fenyves Katalin és Szalay Marianne. Park, 2015, 336 oldal, 4500 Ft
