Ajvé, a viktoriánus éra a végéhez közeledik, és ezt most kell megtudnunk?! Miként azt is, hogy Mina Harker, Nemo kapitány, Allan Quatermain, Dr. Jekyll és a Láthatatlan Ember, ha nem is minden ellenérzés nélkül, de jól megférnek egy asztalnál, ha a fensőbb érdekek úgy kívánják. Megannyi klasszikus karakter, szabad mozgásukban nem gátolja őket holmi jogdíjfizetési béklyó. Még jó! És ők úgy mozognak, ahogy Alan Moore fütyül, olyan elánnal, mint az olyan regényhősök, akik túl sokáig voltak a klasszikusokba zárva. Tényleg már csak James Bond öregapja hiányzik, de nem sokáig, már az első képkockán ő pöffeszkedik, ám mögötte is áll valaki, mert Alan Moore nekivadult fantáziájában valakik mindig állnak valakik mögött. Kedvencünk a láthatósági házikabátot viselő Láthatatlan Ember – míg ő itt harcol, a házikabátok legnagyobb költője (hát persze, hogy Dide!), egy másik képregényben, a Nyugat+zombik-ban küzd a szék- és verslábakkal – lám, minden mindennel összefügg. Fu Manchu alakja se semmi, de őt védi a szerzői jog, ezért csak Doktorként emlegetik. A főművek polcára felrakott From Hell-lel szemben a Különleges úriemberek szövetségét Moore mintha jókedvében követte volna el, nem Nemo kézi szigonyágyúja a leghatásosabb fegyver, hanem a sűrűn szórt sziporkák áradata – ékes példája a fekete humornak a bevezető stílusparódiája, negédes kis kedveskedés a képregény kitalált viktoriánus szerkesztőjétől. Ennél képmutatóbb és kenetteljesebb ünnepi jókívánságot egy áldott karácsonyt kívánó miniszterelnöki üzenetben sem találni.
Fordította Kodaj Dániel. Fumax, 2019, 208 oldal, 4995 Ft
