| Fehér Renátó: Babák
David Černý: Miminka
Mint megélénkülő meztelencsigák felhőszakadás után, csúszunk a tornyon fölfelé, kilenc ikrem meg én, félévesen. Hiányzik hátunkról a ház, de nem keressük. Építeni késő. Napszakok és évszakok folyton menetközben érnek. Csípős a szél, mégsem serceg föl rajtunk libabőr.
Magzatkorukban elcsatolt három testvérünk a messzi Kampa-szigeten cseperedik. A simogatások kifényesítik lassan minden gömbölyüket, beomló arcukat viszont nem cirógatja senki. Nincs szemük lábadni könnybe, csak ez a tátongó tekintet, ami kiismerhetetlen, mint a hipnózis, és vészjósló, akár egy rontás.
Apánk forró és puha levélviaszba nyomta hatalmas pecsétgyűrűjét: így lett a mimikánk vonalkód, nincs görbe vonása se nevetésnek, se eljövendő ráncnak. Infrafénnyel lenne leolvasható, ami formátlan fejünkben kering. A szédülés velünk született a tériszonnyal együtt: hátra nem fordulunk most sem, hogy haladunk tévétoronyiránt.
S bár nincs szemhéj, ami mögött, mi mégis álmodunk, ha beköszönt az este és lekapcsolják a tornyon a nemzeti színeket. Rémálmainkra, amiket másokban mi keltünk, nem riadunk fel. Nincs, aki visszaringasson, és úgysem vagyunk megszoptathatóak. |
Nem túlzás, hogy David Černý köztéri alkotásaival tele van Prága. Egy belvárosi pláza előtt álló, több méter magas, krómfényű Kafka-feje negyvenkét vízszintes szeletre oszlik, és ezek közül minden második balra, a többi pedig jobbra forog, a mozgás mindössze egyetlen fázisában, egy pillanatra, a furcsa hullámzásnak vagy pulzálásnak csak mintegy váratlan, véletlenszerű melléktermékeként rajzolva ki a portrét. A Franz Kafka Múzeum udvarán álló sajátos szökőkút két alakja egy kicsit ehhez hasonlít: ott az életnagyságú bronzférfiak csípője mozog jobbra-balra, ahogy látványosan belevizelnek egy bokáig érő medencébe, amely – bár ez a kósza külföldi műélvezőknek nem feltétlenül világos első látásra – Csehország körvonalait mutatja. Černý egy másik alkotása a Vencel téri szobor sajátos átirata: a kezében zászlót tartó, lovon ülő fejedelem helyzete azonos azzal, ahogy a róla elnevezett téren álló szobron látható, a lóé azonban épp a fordítottja: a daliás lovas mintha egy vágóhídon a lábainál fogva lefelé lógatott bronzjószág hasán ülne.
Van egy rózsaszín tankja, egy kerekek helyett emberi lábszárakra épített Trabantja, illetve akad zsánerszobra is: a híres U Fleků söröző közelében, az egyik utcasarkon például egy aktatáskás, esernyős ember alakja készül landolni a magasból. (Egyszer egy nagy, fákat kidöntő szélben ez sikerülhetett is, a vihar másnapján mindenesetre nem lógott ott.) Černý leghíresebb műve talán az Entropa, amely a cseh uniós elnökség idején az Európai Unió Tanácsa akkori épületében volt kiállítva, és a tagállamokat figurázta ki: Magyarország fő motívuma például olyan kocka volt, amelynek csúcsait görögdinnyék, éleit pedig téliszalámik képezték. A leginkább profetikus mozzanatot egyébként, már tíz éve, Nagy-Britannia ábrázolása jelentette: az ország egyszerűen hiányzik a műalkotás által megjelenített Európa képletéből.
Egyik látványos alkotásának címe Miminka, ami, mint a vers címében áll, magyarul babákat jelent. Fehér Renátó verse a költészet egyik legrégibb műfajában szól: ekphraszisz, vagyis az irodalom eszközeivel – mondjuk, Akhilleusz pajzsának az Íliászban olvasható leírásához hasonlóan – egy műtárgyat mutat be. A vers szerint tíz féléves csecsemőt ábrázoló szobor van elhelyezve egy torony oldalán: egy szójátékból később világossá válik, hogy tévétoronyról van szó; három másik pedig a „Kampa-szigeten” áll, amiből kiderül, hogy Prágában járunk.
Csakugyan van a négykézlábra ereszkedett alakokban valami nem emberi, meztelencsiga-szerű – a három szigeti baba „elcsatolt” jelzője is ezt a dologszerű vonásukat erősíti –, de kerekded idomaik és simaságuk („Csípős a szél, mégsem serceg föl rajtunk libabőr”) a simogatás gesztusát váltja ki az emberekből, legalábbis a szigeten, ahol a turisták akár a térdhajlatukba is beleülnek. A tévétornyon mászó babák viszont elérhetetlen magasságban vannak, már csak ezért is szükség van az elefántnyi nagyságrendre: a lábuk körülbelül száztizes lehet, és ha felegyenesednének, elérnék a három métert.
A legfeltűnőbb vonásuk az, hogy nincs arcuk. A vers „beomló arcról”, „tátongó tekintetről” beszél, és valóban, a babák arca, helyesebben a túl nagyra méretezett fejük elülső része pontosan úgy néz ki, ahogy a vers leírja: mintha valaki – és akkor már miért ne az „apjuk”? – beléjük nyomott volna egy furcsa „pecsétgyűrűt”. Ez a szó nagyon szemléletessé teszi a leírást, de utána a „pecsétviasz” már funkciótlan szóismétlése lenne, biztos ezért szerepel a versben a kissé furcsa „levélviasz” kifejezés. A „gömböly” viszont szerencsés szóalkotás: olyan, mintha a „gömbölyűség” legömbölyített alakja volna.
A vers telitalálata a „mimika” szó, amely nyilván már a szoborkompozíciók cseh címébe is belejátszott. Ez a „mimika” tehát a „vonalkód”: a babák kerekded vonásai ellenére csakugyan nincs „görbe vonás”-uk, se nevetésnek, se „eljövendő ráncnak” nincs helye. (Valójában vannak ráncok a szobrok fején, a függőleges irányban beléjük nyomott vonalkód körül, de ezek ismét csak nem emberi vonások, hanem az anyag gyűrődései.) A „vonalkód” „infrafénnyel” való leolvashatósága kitűnő ötlet, természetes módon és mégis meglepően következik az eddigiekből. A szédülés és a tériszony gondolata át-, illetve visszavezet a toronyhoz. A „tévétoronyiránt” szó elég feltűnő ahhoz, hogy tetszést vagy idegenkedést váltson ki az olvasóból, de az épület felidézése fontos itt: a díszkivilágítás, az éjszakára lekapcsolt nemzeti színek említése új távlatot ad a versnek, az este pedig az álmot idézi fel, az álom pedig az alvást, amivel – a szemhéjak hiányára tett utalással – a vers is számot vet.
Újabb érdekes és nagyon jól működő nyelvi ötlet a „rémálmaink” szó birtokos toldalékát úgy értelmezni, hogy ne a babák által átélt, hanem az általuk okozott álmokra utaljon. Az utolsó mondat újabb mozzanattal bővítve viszi tovább az előzőeket – ez a konkrétumokból és asszociációkból építkező szerkezet az egész versre jellemző –, a ringatás lehetetlenségére utalva. És még a vers utolsó szavára is jut valami bizarrság: a legintimebb dolgok közé tartozó szoptatás lehetetlenségének kifejezésében semmi melegség nincs, hanem inkább az „előjegyezhető” „megvásárolható” és hasonló szavakat idézi fel, szinte a használati utasítások és a bolti címkék vonalkódjának a látványával együtt.
