Az már 1983-ban, a könyv franciaországi megjelenésekor sem számított nagy truvájnak, hogy a keresztes háborúk nem keresztes résztvevői másként élték meg a történteket, mint nyugati társaik. A libanoni regényírót e felfedezés helyett dicsérjük inkább azért, mert olvasmányos stílusban tálalja a korabeli arab krónikások had- és kultúrtörténeti feljegyzéseit. A lineáris cselekményből egyetlen jelenetet emel ki a szerző: a damaszkuszi kádi kétségbeesetten könyörög al-Musztazhír kalifának, ugyan fogja már össze az arabokat a Szent Várost épp feldúló európai behatolók - vagyis a frandzsok - ellenében. Al-Musztazhír tehetetlensége az arab világ széttagoltságának könyvbéli metaforája. Az emírek, kádik, kalifák és szultánok a frandzsok megerősödésénél csak egyvalamitől félnek jobban: saját hatalmi pozícióik gyengülésétől. A kezdetben őszinte vallási fanatizmusból öldöklő nyugatiak hamar alkalmazkodnak a helyi szokásokhoz, így a szír-egyiptomi- frandzs-bizánci négyszögben megszámlálhatatlan szövetségkötésről és -szegésről, cselvetésről, hamis elköteleződésről, testvérháborúról és háládatlanságról számol be Maalouf a 12-13. századi történetírók nyomán.
A forrásszövegek sajátosságainak megfelelően az erőviszonyok alakulásáért nem strukturális tényezők, hanem a vezetők személyes adottságai - karizma, a hadsereggel való viszony, őszinteség, de leginkább az alkohol szeretete vagy elutasítása - felelősek. Ez önmagában nem feltétlenül baj, a könyv viszont csak akkor lehetne több népszerű történelmi ismeretterjesztő munkánál, ha szólna arról, miként alakítják ma is a kelet-nyugati relációt az elmondott arab történetek. Ehhez egy alig tízoldalas epilógus kevésnek látszik.
Az egyébiránt élvezetes olvasást a katonai-politikai tisztségek gloszszáriumának és a térség térképének fájdalmas hiánya nehezíti.
Fordította: V. Tóth László. Európa, 2012, 459 oldal, 2900 Ft
