Csacsogásból katedrálist

Horváth Viktor: A kis reccs

Aligha kívánhatott volna jobb reklámot Horváth Viktor annál, hogy pár hónappal új könyve megjelenése után kiderült: második regénye, a 2009-es Török tükör megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. A díj célja, hogy pályakezdő írók műveinek segítsen bekerülni az európai köztudatba, a részt vevő 37 ország között 12-13 fős turnusokban osztják ki, egy-egy országra tehát háromévente kerül sor; és bár a díjat az EU Kultúra Programja finanszírozza és adományozza, az egyes országok zsűrijei maguk dönthetnek delegáltjukról. A Török tükör kiválasztása inkább volt bátor, mint evidens döntés, hiszen lelkesebb kritikái alapján is inkább tűnhetett igényes lektűrnek és biztató kezdetnek, mint saját jogán kiemelkedő remekműnek. Ám ha a kevéssé megregényesített történelmi gyorstalpalótól az öncélú vicceskedésbe fúló anakronizmusokig sok hordalékot görgető, széteső és nem egészen tisztázott pozícióból beszélő szöveg formailag valóban nem is éppen feddhetetlen, nem nehéz világos koncepciót látni abban, hogy ez a regény folytathatta az előző díjazott, Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristója által megkezdett sort. Ugyanis mindkét regény egy-egy traumatikus történelmi eseménysort igyekszik kiszabadítani a megmerevedett értelmezések fogságából. Szécsié a kommunista mozgalom elfeledett-tabusított történetét keltette új életre, Horváthé pedig a török megszállás históriáját meséli újra, miközben nemcsak a romantikus jó-rossz, de a nacionalista mi-ők sematikát is hatástalanítja. Regénye legjobb lapjain élményszerűen válik megtapasztalhatóvá, ami mára egyrészt idegenné lett, másrészt lassan újra ismerőssé válik: hogy miként határozzák meg a szereplők identitását - az akkor még nem is létezett nemzeti érzés egyneműsége helyett - a vallás, a beszélt nyelv, a lakóhely, a szövetségek és pillanatnyi érdekek változatos együttállásai.

Horváth egy kissé céltalan, az eredeti elbeszélést inkább csak leegyszerűsítő, mint újraértelmező, ám Hoffmann nevét kevéssé szimpatikus módon fel sem tüntető verses-illusztrált Diótörő-átirat után tért vissza a nagyregényhez. A kis reccs első pillantásra az utópisztikus regény hagyományát látszik folytatni. Olyan világ képét festi fel, amelynek egyik felében megvalósult a kommunizmus: a regény egyik szála a nem kommunista afrikaiak által ellenük indított hadjáratot, a másik egy kommunista orgyilkosnő afrikai börtönben töltött hónapjait követi nyomon. Ám míg műfaji előzményei jobbára világosan megragadható elméletek, remények és félelmek illusztrációinak tűntek - és éppen ez keltette bizonyos körökben rossz hírüket -, A kis reccs igencsak zavarba hozza a tanulságot kereső olvasót, itt ugyanis lehetetlen bárminek a végére járni. Hogyan jött létre a kommunizmus a regény világában? A technikai fejlődés folyományaképpen - tudhatjuk meg a legtöbbször elhangzó válaszból. És miért következett be a technikai fejlődés? Mert a kommunizmus lehetővé tette. De aki erre a némileg körben forgó érvelésre nem vevő, találhat magának alternatív, ám ugyanennyire revelatív válaszokat is, ilyesféléket: "valahogy elolvadt az egész állam", "egyszerűen eltűnt a pénzrendszer", "átlépett valami kritikus határt". Meglehetősen kilátástalannak tűnik annak a helyzete, aki a különféle szituációkban elszórt információmorzsákat logikus és konzisztens egésszé szeretné összeállítani. Megtudjuk például, hogy a kommunizmus kitörésekor varázsütésre mindenkinek megváltozott a mentalitása; majd hogy az egyik főhősnek mégsem változott meg, mert szerette, hogy hatalma volt; aztán azt, hogy a másik főhősnek sem változott meg egészen, mert mégiscsak a kapitalizmusban nevelkedett. Hogy a többieknek miért mégis, az megmarad rejtélynek: a szöveg alibi válaszaival és cikázásaival megakadályozza, hogy bármilyen történelemfilozófiai, pszichológiai vagy antropológiai állítást kisajtolhassunk belőle.

Elkönyvelhetjük tehát A kis reccset mint az utópia posztmodernizálását elvégző művet, ám ettől még kérdéses marad, hogy miért is érdemes végigolvasni ezt a vaskos kötetet. És erre sem könnyen adható válasz: hiszen legfeljebb az a nonsalansz élvezhető itt, amivel a regény a közgazdaságtantól a teológián keresztül a részecskefizikáig mindenbe beleüti az orrát, majd mindezeket szisztematikusan összezagyválja. A társadalmi átalakulások légből kapott leírása és az összeesküvéselmélet-szintű kapitalizmuskritika mellett a kvantumelmélet és az űrutazás problémái megoldásának is bő teret szentel a szöveg. Romantikus mesét sző a szuperszimmetria szó köré, a gravitonokban megtalálni véli Isten lakhelyét, hosszan értekezik háttérsugárzásról és allélokról - anélkül, hogy az egésznek akár halvány köze lenne a tudományos tényekhez. Az ezekből kibomló képtelenségek teszik a valóságra visszacsatoló utópia helyett alapjaitól fantazmagóriává a művet. Horváth Viktor minden látszat szerint a felületes és felelőtlen álértelmiségi csacsogásból igyekszik katedrálist építeni - és nagy jóindulattal lehet csak azt gondolni, hogy valamiféle bizonytalan kritikai célzattal, nem pedig jobb híján.

A történet viszont nem sokkal több a kisesszék aláfestésénél, mindkét szál szinte eseménytelenül hömpölyög, majd hervasztó deus ex machinával zárul, és a jelentőségtelinek látszó kitérések is sorra valódi következmény nélkülinek bizonyulnak (Jézus és Pilátus bulgakovi kettősétől egy iskolai szerelmiháromszög-történetig). Ilyen módon nemcsak komolyan venni lehetetlen, de izgulni vagy szórakozni is nehéz rajta. A kis reccs egyelőre nem az a mű, mely igazolná a biztató kezdet keltette reményeket.

Jelenkor, 2012, 448 oldal, 3200 Ft