Horváth egy kissé céltalan, az eredeti elbeszélést inkább csak leegyszerűsítő, mint újraértelmező, ám Hoffmann nevét kevéssé szimpatikus módon fel sem tüntető verses-illusztrált Diótörő-átirat után tért vissza a nagyregényhez. A kis reccs első pillantásra az utópisztikus regény hagyományát látszik folytatni. Olyan világ képét festi fel, amelynek egyik felében megvalósult a kommunizmus: a regény egyik szála a nem kommunista afrikaiak által ellenük indított hadjáratot, a másik egy kommunista orgyilkosnő afrikai börtönben töltött hónapjait követi nyomon. Ám míg műfaji előzményei jobbára világosan megragadható elméletek, remények és félelmek illusztrációinak tűntek - és éppen ez keltette bizonyos körökben rossz hírüket -, A kis reccs igencsak zavarba hozza a tanulságot kereső olvasót, itt ugyanis lehetetlen bárminek a végére járni. Hogyan jött létre a kommunizmus a regény világában? A technikai fejlődés folyományaképpen - tudhatjuk meg a legtöbbször elhangzó válaszból. És miért következett be a technikai fejlődés? Mert a kommunizmus lehetővé tette. De aki erre a némileg körben forgó érvelésre nem vevő, találhat magának alternatív, ám ugyanennyire revelatív válaszokat is, ilyesféléket: "valahogy elolvadt az egész állam", "egyszerűen eltűnt a pénzrendszer", "átlépett valami kritikus határt". Meglehetősen kilátástalannak tűnik annak a helyzete, aki a különféle szituációkban elszórt információmorzsákat logikus és konzisztens egésszé szeretné összeállítani. Megtudjuk például, hogy a kommunizmus kitörésekor varázsütésre mindenkinek megváltozott a mentalitása; majd hogy az egyik főhősnek mégsem változott meg, mert szerette, hogy hatalma volt; aztán azt, hogy a másik főhősnek sem változott meg egészen, mert mégiscsak a kapitalizmusban nevelkedett. Hogy a többieknek miért mégis, az megmarad rejtélynek: a szöveg alibi válaszaival és cikázásaival megakadályozza, hogy bármilyen történelemfilozófiai, pszichológiai vagy antropológiai állítást kisajtolhassunk belőle.
Elkönyvelhetjük tehát A kis reccset mint az utópia posztmodernizálását elvégző művet, ám ettől még kérdéses marad, hogy miért is érdemes végigolvasni ezt a vaskos kötetet. És erre sem könnyen adható válasz: hiszen legfeljebb az a nonsalansz élvezhető itt, amivel a regény a közgazdaságtantól a teológián keresztül a részecskefizikáig mindenbe beleüti az orrát, majd mindezeket szisztematikusan összezagyválja. A társadalmi átalakulások légből kapott leírása és az összeesküvéselmélet-szintű kapitalizmuskritika mellett a kvantumelmélet és az űrutazás problémái megoldásának is bő teret szentel a szöveg. Romantikus mesét sző a szuperszimmetria szó köré, a gravitonokban megtalálni véli Isten lakhelyét, hosszan értekezik háttérsugárzásról és allélokról - anélkül, hogy az egésznek akár halvány köze lenne a tudományos tényekhez. Az ezekből kibomló képtelenségek teszik a valóságra visszacsatoló utópia helyett alapjaitól fantazmagóriává a művet. Horváth Viktor minden látszat szerint a felületes és felelőtlen álértelmiségi csacsogásból igyekszik katedrálist építeni - és nagy jóindulattal lehet csak azt gondolni, hogy valamiféle bizonytalan kritikai célzattal, nem pedig jobb híján.
A történet viszont nem sokkal több a kisesszék aláfestésénél, mindkét szál szinte eseménytelenül hömpölyög, majd hervasztó deus ex machinával zárul, és a jelentőségtelinek látszó kitérések is sorra valódi következmény nélkülinek bizonyulnak (Jézus és Pilátus bulgakovi kettősétől egy iskolai szerelmiháromszög-történetig). Ilyen módon nemcsak komolyan venni lehetetlen, de izgulni vagy szórakozni is nehéz rajta. A kis reccs egyelőre nem az a mű, mely igazolná a biztató kezdet keltette reményeket.
Jelenkor, 2012, 448 oldal, 3200 Ft
