A nagyobb testvérei is ösztönösen elnyomják a zárkózott kislányt, Gabrielát, akiből szinte csak annyit vesznek észre, hogy lépten-nyomon elhagyja a fél pár cipőjét. Amiért muszáj megbüntetniük. Számolni a sérelmeket; nem kérdezni, így még többet hibázni; kétségbeesetten keresni a rokon lelkeket a családban – ismerős önbizalomvesztő spirál. Muszáj, hogy legyen fantáziája annak, aki belekerül, hogy a valamennyire szerethető vagy legalább nem ellenséges tárgyak csöndjét barátságos lelkekkel népesíthesse be.
Jó helyek vannak Ana María Matute regényében: „Olykor, téli délutánokon Gabriela elbújt a Vasalószobában. Behúzódott az asztal alá (…) és hagyta, hogy magával ragadja a társalgás, amely a vasaló kopogásának ritmusában áradt. Ezek a hangok és zajok egyfajta finom esőként záporoztak Gabrielára, hogy lemossák a kezére hullott cseppeket. Akár egy vihar, ami a szomorúságot is elsöpri…” Szomorú mondatokból összeálló boldog könyv ez. Mert belép a történetbe egy szomszéd fiú, akivel lehet pont ugyanarra gondolni, mindig, szavak nélkül. Törvényszerű csoda ez, miként az is, hogy míg a család kirándul, ők ketten hallgatnak az asztalnál, készül a krokett, a szakácsnő pedig eléjük teszi a tálat, és azt mondja: „Most egyetek, amíg tudtok, mert aztán ki tudja, mi lesz…” Ilyenkor tényleg enni kell.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
