Romhányi József: Nagy szamárfül

Állati jók az állatversek, Romhányitól ennyi tellett, hogy ez sok-e avagy kevés, hívjon gyorsan felkent ítészt.

De ha nem hív, csak élvezi, alighanem bölcsen teszi, mert a rímek ma is élnek, s jó élni egy rögeszmének: hogy ha nem túl jó az élet, a széklábból faragj rímet! Rímhányók előtte is voltak sokan, de annak bizonyosan ő az oka, hogy aki Frédi–Bénin nevelkedett, és hozzá napi három Bubót evett, annak rímtelen élete véget ért, és ez nem csak magára hozott veszélyt. Barátok, kollégák isszák annak levét, hogy a két kőkorszaki rímben beszélt, így lettünk mi a rímelők országa, amatőrök fura társasága.

Ne szépítsük: te felelsz ezért, Romhányi, így nem lehet generációkkal bánni, ha a rímpár működik is olykor, te messzire húztál el a bolytól, de a felelősség csakis téged terhel, hogy rím nélkül nincs se esténk, se reggel. Nincs békénk, de te még mindig csinálod, állatos versekből építesz világot, s míg te műfajok között szárnyalsz szépen, mi a büfében bohóckodunk éppen. Hát milyen sors ez, na köszönjük szépen, ebből a rímből nem jutunk ki épen. Jó, neked se volt könnyű, a kitüntetések nem jöttek, a soraidon mégis százezrek röhögtek. A röhögés azóta derűvé változott, aki a Hal-dalt nem díjazta, legyen már átkozott. A Kanszonettért sem járt Kossuth-díj, s ez fájhatott is jócskán, de meregjünk egy kicsit Dr. Bubó sorsán. Róla, mint köztudott, az utókor is beszél, ennyi kínrímből legyen most már elég. Legfeljebb még a ráadás: itt a leg­újabb kiadás.