A caporettói csata az Isonzó menti első világháborús csaták közül már a 12. volt, és egyebek közt azt eredményezte, hogy a vesztes olasz hadsereg nyomán a német egységekkel megerősített osztrák–magyar haderő bevonult abba a faluba vagy inkább kiszolgálóépületekkel körbevett „villába”, ahol a regény játszódik. A lakosság persze gyűlölte a megszállókat – akik egy megerőszakolós orgián kívül nem mutattak agresszivitást –, és a kastélyban élőknek is el kellett fogadniuk, hogy egy osztrák báró szerencsélteti őket félig hívatlan vendégként, miközben a templom oltárain a harctérről frissen érkezett sebesülteket igyekeznek rendbe hozni.
Ahány tagja a családnak, annyiféle viszonyulás a betolakodókhoz, annyiféle nézőpont az új helyzet átéléséhez. Ráadásul a családhoz csak oldalágon tartozó, árva késő kamasz fiúnak éppen ezekben a hónapokban kell átélnie egy sor olyan lelki változást, ami majd a felnőttség felé kormányozza: a szerelmet, a féltékenységet, a veszély vállalását a fegyveres ellenállás újsütetű tagjaként.
A cselekmény szövevénye lassan válik érzékelhetővé, eközben viszont, a kifinomult ábrázolásnak (és fordításnak) hála, alig látható részletek rajzolódnak ki, tovább árnyalva a szereplők tulajdonságait, de legalább ennyire a környezet részleteit, hogy szinte sötétben is eligazodhasson az ember a facsoportok, kápolnák, sziklák között. Mintha mi is megkapnánk annak a veszélyes ellenállási akciónak a tervét, amelynek végrehajtása a regényhősre hárul – és nem is sikerül megoldania, pedig a nagyapja optimizmusra biztatja, kissé sajátos érveléssel. A megszálló tisztek kimosott, száradó gatyáin tátongó lyukakból olvassa le, hogy a Monarchia hadseregének annyi. Csak hát ennek még nincs itt az ideje, úgyhogy hősünknek deus ex machinára van szüksége az életben maradáshoz, amit a szerző már-már kihívó módon bocsát a rendelkezésére.
Fordította: Nádor Zsófia. Scolar, 2014, 333 oldal, 3250 Ft
