| ||
Magyar Narancs: Két éve írt egy esszét Gorkijról, ami a HVG-ben jelent meg. Annak apropója egy MTA-állásfoglalás volt arról, hogy Gorkijról ne nevezzenek el utcát Magyarországon. Innen jött a regény ötlete is?
Spiró György: Akkor már két éve benne voltam ebben a regényben, az állásfoglalás csupán felbosszantott. Egy regény sok év munkája akkor is, ha rövid. Immár ötven éve, hogy orosz szakosként megtanultam oroszul, nagyon szeretem az orosz irodalmat, de évtizedekig nem mertem orosz tárgyú szépirodalmi műbe vágni. Hatalmas ország óriási szélsőségekkel, szűkebb léthez szokott kelet-európaiként nem az én dolgom ábrázolni őket. Több évtizedbe telt, mire eszembe jutott, hogy Gorkij utolsó éveit meg kellene írnom. Időközben, úgy látszik, elmúlt a kisebbrendűségi komplexusom is.
MN: Mi indokolta most a szűkebb formát? Mind időben, mind földrajzilag óriási mozgás van a Diavolinában, képbe kerül Lenin, aztán Sztálin, ott vannak a különböző nőügyek, család, intrika – mindez alig kétszáz oldalon.
SGY: Eleve kisregényt szerettem volna írni. Ennek a regénynek nemcsak a témája, de a formája is gorkiji: megy-megy a mese, egy-egy bekezdés között nagy idő- és színhelyugrások, minimális tájékoztatás, de majd csak kiderül, mire megy ki az egész. Ez a technika ott van Az Artamonovokban, amely például mindössze 300 oldal, de valójában ez az orosz Buddenbrook ház. A 20. század első felének orosz és szovjet történetéről tízezer oldalakat lehet írni, írtak is, de a nagyregények között kevés tűrhető akad, az oroszok valamiért a kisregényekben, a novellákban és az emlékiratokban remekeltek.
MN: Mi lehetett ennek az oka?
SGY: Ennek az irdatlan történelemnek az ábrázolásához megfelelő perspektíva kell, különben ez a téboly nem fejthető meg. Ehhez a rövid forma kedvezőbb. Az a tapasztalatom, hogy az írásművészet sokszor húzások sorozatából áll. Ebben a regényben pedig elsősorban az érdekelt, hogyan csatázik Leninnel, majd Sztálinnal egy világhírű író. Mégsem a politika, nem az ideológia volt számomra fontos, erről már sokat írtak, hanem valami mélyebb, emberibb. Különös trükközésekre kényszerült egy ellentmondásos korszakban egy önmagában is ellentmondásos ember, egy nő pedig, látva látván, mit cselekszik, szerelmesen nézi és félti.
MN: A regényben már úgy találkozunk Gorkijjal, mint világhírű íróval, akinek jelentős nyugat-európai reputációja van. De hogy jutott el ő idáig?
SGY: Európai és orosz hisztéria kellett hozzá egyszerre. Amikor Gorkij vidéki újságíróként publikálni kezd a 19. század végén, már van néhány világszerte ünnepelt írósztár: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov. A nyugatos orosz értelmiség vadászik a népből jött tehetségekre, de ilyen kevés akadt. Akire lecsaptak, azt elkezdték futtatni lelki kényszerből is, üzletileg is. Az általános orosz forrongás 40 év alatt vezetett el 1917-hez, terroristák, szocialisták, nacionalisták, konzervatívok óriási vehemenciával termelték az ideológiát, ebbe a közegbe került Gorkij, a már fiatalon börtönviselt, alulról jött radikális publicista, akit tehát lehetett sztárolni.
Úgy tekintettek rá, mint aki a nyomorról első kézből számol be, mert valóban élt a mezítlábasok közt, ő is hajléktalan volt, rakodómunkás, hajósinas, pék és minden egyéb, azaz tényleg testközelből ismerte azt az Oroszországot, amelyről az értelmiség szívesen és hosszasan értekezett. A Krím félszigeten írók és színészek ajnározták, gyakran vendégeskedett Csehovnál, akinek a hatására darabokat írt, elő is adta ugyanaz
a Moszkvai Művész Színház, és ugyanaz a Sztanyiszlavszkij rendezte, mint aki Csehov darabjait. Ezek az orosz drámák világhírűek lettek, Gorkij Éjjeli menedékhelye pedig akkora siker, amekkorát ma már el sem tudunk elképzelni. Csak Németországban ötszázszor játszották egyetlen évad alatt, és végigsöpört a világon.
MN: Ez lett volna az európai hisztéria?
SGY: A napóleoni háború után Oroszországot Nyugat-Európa különös figyelemmel tüntette ki. Akarták is Oroszországot, de féltek is tőle. Természeti kincsek, beruházási lehetőségek, ugyanakkor idegen, kiszámíthatatlan mentalitású nép. Németország és Franciaország későbbi fejlődése elképzelhetetlen Oroszország nélkül, az orosz irodalom ezért is lett rendkívül népszerű Európában. Az I. világháború előtt Nyugat-Európában elterjedt a szociáldemokrácia, Gorkijban a szocialista írót is tisztelték, benne látták azt a szerzőt, aki a borzalmas cári Oroszországot hitelesen tudta ábrázolni.
A legnagyobbakkal levelezett: Anatole France-szal, Romain Rolland-nal, benne volt az önkényuralmi intézkedések elleni nemzetközi tiltakozásokban, ő maga is ilyen tiltakozásra szabadult a Péter–Pál-erődből 1905-ben. 1918-ban mégis szembefordult a szovjethatalommal, Lenin kiebrudalta az országból, Sztálin később visszakényszerítette. Ennek ellenére Nyugaton Gorkijt továbbra is a szovjet rendszer makulátlan hívének látták azok a tömegek, amelyek a szovjet kísérlettől a megváltást remélték.
MN: Beszéljünk kicsit Gorkij kínos dolgairól! Ott a Szovjetunióról szóló útirajz, ahol a munkatáborok szükségét és eredményességét indokolja meg. A magyarul A Szovjetunióban címmel megjelent kötet a mából olvasva menthetetlen és borzalmasan kínos propagandaszöveg.
| ||
SGY: Nem volt még egy író, aki Gorkijnál elvakultabban gyűlölte volna Amerikát; magában az Egyesült Államokban esett kétségbe a kapitalizmus erejétől és embertelenségétől. Európát is ismerte, és úgy látta, megérett a pusztulásra. Ugyanakkor azt is látta, meg is írta, hogy a bolsevizmus rosszabb, mint a cárizmus. Az új ország és az új rendszer lassan eggyé lett, és felmerült benne a kérdés, mit tegyen, amikor a szülőföldjét támadják. Amiként jelentős német filozófusok hajlottak arra, hogy Hitlert támogassák, előbb-utóbb Gorkij más orosz erők híján támogatni kezdte a sztálini önkényuralmat. Látta, hogy a hatalmas ipari fejlesztések rabszolgamunka árán jönnek létre, de abban bízott, hogy az ország erősödik, és a nép ezáltal jobban fog élni. Vitathatatlan, hogy Oroszországot modernizálni kellett. Azt is pontosan látta, hogyan irtják ki a maradék értelmiséget, de tanácstalanságában úgy vélte, ezt az árat érdemes megfizetni.
MN: Kétsége sem volt efelől?
SGY: Kétlelkű, sőt háromlelkű emberként nagy szerepe volt abban, hogy a szocialista realizmus egyeduralkodóvá vált a ’30-as években, miközben ellenségnek minősített művészek életét mentette. A sajtóban szidalmazta a lefogottakat, ugyanakkor az összeköttetései révén kihozatta őket a börtönből. Személy szerint igen rossz tapasztalatokat szerzett a jobbágyi mentalitású orosz parasztságról. Önző, vadállati népség, írta sokszor, és mindenféle erőszakos megoldást támogatott, ami ebből az állapotból kiemelheti őket. Talán valóban azt remélte, hogy az átnevelő táborokban sikerül egy közösségibb, szocialista embertípust előállítani. Még Makarenko gyerekbűnözőknek létrehozott táborát is támogatta, Szolovkival, az első szovjet lágerrel kapcsolatban pedig kifejezetten ködösített. Tudta, hogy az átnevelés hazugság, mégis úgy tett, mintha igaz lenne.
MN: És hazudott róla. De mennyire volt ő ideológiailag elkötelezett? Ebben az útirajzban, de a Leninről szóló visszaemlékezésben is letette a garast a hivatalos álláspont mellett. Őszintén így gondolta?
SGY: Sokszor kijelentette, hogy nem marxista. Azokban az ideákban, amelyeket a sztálinista cikkeiben hirdetett, egyáltalán nem hitt. Hazudozott, hamisan játszott, de úgy látta, hogy az adott korszakban nem lehet mást csinálni. Reálpolitikusként igyekezett viselkedni, és ezzel nem volt egyedül. Amikor 1917 novemberében megtörtént a puccs, a fél orosz értelmiség kiloholt Nyugat-Európába. Majakovszkijtól Paszternakig a berlini orosz enklávéban ott nyüzsögtek mindazok, akiket ma az orosz-szovjet irodalom nagy íróinak gondolunk. Aztán a ’20-as évek közepétől mégis kezdtek visszaszivárogni a Szovjetunióba… Nem tudtak ugyanis Nyugat-Európában megélni, és megértették, hogy a bolsevik hatalommal valamilyen modus vivendit kell találniuk. Nem létezett másik Oroszország. Gorkij annyiban tért el tőlük, hogy aktív szerepet vállalt a Szovjet Írószövetség megszervezésében, ő is lett az elnök.
Ez nem azt jelenti, hogy elvakult lett volna. Nem volt se bolsevik, se kommunista. 1914 szeptemberének elején leírta: vége a nemzetközi szocializmusnak, eljött a nemzeti szocializmusok ideje. Ő volt az első, aki ezt ennyire világosan látta. Másrészt fájdalmasan érintette az orosz polgárság hiánya, a cárizmus utolsó két évtizedében kialakult polgárságot kiirtották. A legjobb drámája, a Jegor Bulicsov és a többiek erről szól. Úgy vélte, hogy neki, az írónak a társadalmi folyamatok befolyásolásában részt kell vennie. Tévedett: kegyetlenül kihasználták, és a terveit szemétbe vágták. De azokat az embereket bizony ő mentette meg. És nem lehet összemérni, vajon a gyűlölködő sztálinista cikkeivel nagyobb kárt okozott-e, mint amennyit egy-egy emberi élet ér.
MN: Mennyit ártottak ezek a cikkek, írások az ő későbbi irodalmi megítélésének?
SGY: Kevés embert gyűlöltek úgy, mint őt. Mandelstam özvegye igen negatív képet festett róla, Szolzsenyicin szintén, és sorolhatnám. Oroszországban ugyanúgy van, mint az egész világon: az írókat nem a művészi teljesítményük alapján ítélik meg, hanem a vélt vagy valós politikai viselkedésük alapján. Ma Oroszországban egy-egy Gorkijjal kapcsolatos dokumentumkötetet 500–1500 példányban jelentetnek meg, miközben nem volt olyan kicsi szamizdat kiadvány, amely ennél tízszer nagyobb példányszámban ne ment volna el. Mostanában újra fel-felfedezik, részben a Szovjetunió rehabilitálásával párhuzamosan. Esztétikailag azonban nemigen elemzik a műveit.
MN: A hatalom sokáig kiváltságosként kezelte őt, aminek az előnyeit ő ki is használta. Sztálinnak miért volt rá szüksége?
SGY: Gorkij kiválóan megfelelt arra, hogy Sztálin legitimálja a hatalmát a Nyugat felé is, meg befelé is. Abban a pillanatban, hogy Sztálin úgy látta, nem tud többet kifacsarni Gorkijból, eldobta. Legenda, hogy megölette. Gorkij egyébként fogolyként élt attól kezdve, hogy visszakényszerült a Szovjetunióba. Börtön volt az övé, luxuskategória, egész életében szigorú megfigyelés alatt élt, cenzúrázták a leveleit, de így is elért valamit: írt néhány remekművet. Író esetében ez talán mégsem mindegy. Az irodalom az emberiség igazi emlékezete, kizárólag a legnagyobb művekből áll, a többi kihullik a rostán. A nagy műből olyasmit tudunk meg az emberről, amit korábban nem tudtunk. Olvassák el a Lószúnyog vagy másik fordításban Az áruló című monológot. 1922-ben írta, és arról szól, amit Camus húsz évvel később megírt a Közönyben. Gorkij hőse kettős ügynök, és az a problémája, hogy nincs lelkifurdalása. Hideglelős, nagy mű.
MN: Úgy tudom, a regénye végső elbeszélési technikáját, mármint, hogy egy Gorkijhoz közel álló nő, Diavolina mesél, megelőzte a mindentudó elbeszélőé. Ettől miért vált meg?
SGY: A mindentudó elbeszélő elkezdi mondani, amit tud, és azt is elmondja, ami nem tartozik a tárgyhoz. Óhatatlanul felduzzad az anyag, mindenről el kell mondani, mi miért történt és hogyan. Mint a hosszú orosz regényekben. Nem ilyet akartam írni.
MN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy meglegyen ez a végső forma?
SGY: A hetedik változat lett a végleges. Az első változatban Gorkij még maga írt egy titkos naplót, az a forma végképp nem működött.
MN: Miért nem?
SGY: Aki színészkedik, miért pont a naplójában ne hamiskodna? Hiszen saját maga előtt is szerepet játszik.
MN: Azon mennyit töprengett, hogy az elbeszélő hölgy, Lipa mennyit tudhat Gorkijról, illetve azokról a kavarásokról, amikben az író részt vett? Reális, hogy akár olyan anekdotát is elmesél, ami Gorkij egyik visszaemlékezésében szerepel?
SGY: Mindent tudhatott. Szoros kapcsolatban állt a fiatal Gorkijjal, aki akkoriban azzal a színésznővel élt együtt, akinek Lipa a házvezetőnője volt. Együtt csinálták végig a forradalmat. Két évtized múlva megint összekerültek, és Lipa lett Gorkij utolsó szerelme. Lipa benne élt Gorkij családjában, amelyben az égvilágon mindenről szó esett. Ezek a szabad szellemű emberek úgy szidták a rendszert, ahogyan mi is szoktuk a 20. századi Kelet-Európában, csak ők tájékozottabbak voltak. Gorkij különben sose félt semmitől és senkitől, csak bizonyos ügyek érdekében taktikázott. Úgy gondolta, hogy a világhíre megóvja. Voltaképpen meg is óvta.
Lipára egyébként egy különös kötetben figyeltem fel. Lejegyezték azok szavait, akik Gorkijt a halála előtti hetekben körülvették, és Lipa, vagyis Diavolina kitűnt közülük. Nagyon emberi, nagyon értelmes, nagyon pontos, amit mond, és a mélyben ott vannak az érzelmei. Ezt a hangot próbáltam megütni a regényben. Szerelmes regény ez igazából, a szemérmes fajtából.
MN: Évekig írt egy regényt Gorkijról. Érez-e vele bármilyen művészi rokonságot?
SGY: Néhány művemben használtam az általa alkalmazott sajátos regényforma egyes elemeit. Lelkileg nincs rokonság közöttünk. A korszak volt igazán érdekes, amelyik annyi új borzalmat hozott ki az emberekből. Azt hiszem, megtanultam az ő lelkét, meg azt a közeget, amiben élt. Sejtem, hogy milyen ember lehetett.
