1916. december 29-éről 30-ára (az Oroszországban akkor érvényes Julianus-naptár szerint 16-áról 17-ére) virradó éjszaka a szentpétervári Juszupov-palotában orosz arisztokraták több lövéssel megöltek egy muzsik sztarecet ("szent embert"), Grigorij Raszputyint. A holttest két nap múlva került elő a Nyevka jégtáblái alól; a nyomozást, uralkodói utasításra, a rendőrség és az Ohrana (a cári titkosszolgálat) a legmagasabb szinteken kezelte, s viszonylag gyorsan rekonstruálták is a történteket. Ám mivel a merényletben Dmitrij Pavlovics nagyherceg révén a cári dinasztia, a Romanovok egyik tagja is érintett volt, s társai - Feliksz Juszupov herceg, valamint a duma-képviselő Vlagyimir Puriskevics - ugyancsak az elithez tartoztak, látványos következményei nem lettek a gyilkosságnak.
Pedig az áldozat nem akárki volt: Raszputyin néhány év alatt II. Miklós és felesége, Alekszandra cárné legbensőbb bizalmasa lett.
Szibériai paraszt
Kivált az utóbbié; s mivel a cárnénak nagy befolyása volt gyenge akaratú férjére, rajta keresztül a birodalmi politika egyik megkerülhetetlen tényezőjévé vált a szibériai paraszt. Hogy ez miként is történhetett, azt Cook könyve jól nyomon követi. Tárgyilagos hangvételű, a legapróbb részleteket gondosan mérlegelő munkája pusztán a tények fölsorakoztatásával is remekül adja vissza az abszolút monarchia bomlásának, a társadalmi káosznak az atmoszféráját; az összeomlástól, a bizonytalan jövőtől való félelemnek azt a közegét, amelyben a szentpétervári udvar egy részének - s mindenekelőtt a százmilliónyi ember fölött uralkodó cári házaspárnak - a döntéseit mindinkább eluralta az okkultizmus, a vegytiszta irracionalitás. (Ezt az apokaliptikus hangulatot jeleníti meg Elem Klimov kitűnő filmje, a Romanovok végnapjairól szóló 1981-es Agónia is.) Az eleve labilis személyiséggel rendelkező uralkodói kettős elsősorban egyetlen fiúgyermekük - a trónörökös - gyógyíthatatlan betegsége (vérzékenység) miatt hitt a "csodatevőkben", s került már Raszputyin előtt is sarlatán doktorok és szélhámosok bűvkörébe. A minden egykorú leírás szerint magabiztos fellépésű, szuggesztív muzsiknak a származása ugyancsak előnyére vált; hiszen a Carszkoje Szelóból jószerivel ki sem mozduló cár és cárné számára Raszputyinban maga az orosz nép nyilvánult meg; a nép, amelyről az uralkodónak gondoskodni Istentől kapott hivatása.
Nemcsak Cook leírása, de számos egykorú forrás (például a moszkvai francia nagykövet, Maurice Paléologue magyarul szintén megjelent visszaemlékezései) alapján is világos, hogy az uralkodópár és Raszputyin kapcsolatában cári részről bizonyosan nem volt semmiféle politikai megfontolás. Visszafelé ez már nem állt: maga Raszputyin eredendő tehetsége ellenére is tanulatlan, erőszakos fickó volt, gyakorló alkoholista, aki a társadalom alsó rétegeiből magasra törve új státusának minden előnyét (főleg arisztokrata nőhíveinek a rajongását) teljes mértékben kiélvezte. (A bűnbánat magasztosságát csak akkor élhetjük át és akkor tisztulhatunk meg, ha előtte bűnbe esünk - hirdette a sztarec széltében-hosszában távolról sem originális, ámde jellegzetesen orosz életfelfogását.) A fontos állami és politikai pozíciókban, valamint az ugyancsak a cártól függő Szent Szinódusban (az ortodox egyház legfölső szervében) pedig hamarosan egyre-másra bukkantak föl az emberei. Noha a kinevezések kivétel nélkül Raszputyin javallatára történtek, sokakban élt a gyanú, hogy a sztarec maga is eszköz az ún. balti bárók, az orosz arisztokrácia németes vonala kezében. A muzsik mind erősebb befolyása, a cári hatalomnak és általában a monarchiának a mind megállíthatatlanabb tekintélyvesztése - amelynek az érvrendszeréhez a korban éppen Raszputyin szállította a muníciót botrányos tetteivel -, s nem utolsósorban az Oroszország világháborús kilátásai miatti aggodalom okán a szentpétervári elit körében már a gyilkosság előtt évekkel is napirenden volt Raszputyin (s ha kell, a cárné) eltakarítása.
Az 1916. decemberi gyilkosságról utóbb a résztvevők majd mindegyike megírta a saját verzióját. Andrew Cook valamennyi memoárt elemzi, az ellentmondásokra megpróbál magyarázatot adni. Nemcsak az oroszországi levéltárakat bújta éveken át s közöl forrásértékű adatokat, de az eredeti boncolási jegyzőkönyvet és orvosi jelentést is újraértelmezi szakemberek bevonásával. Nyomozásának legizgalmasabb pontja kétségkívül az a rész, amelyben angol titkosszolgálati dokumentumok, valamint fegyverszakértő segítségével próbál választ adni arra a nyitott kérdésre, hogy végül is ki ölte meg Raszputyint. Juszupov herceg, aki magára vállalta a tettet? Vagy Dmitrij nagyherceg, akiért imákat mondtak azért, mert, mint hitték sokan, megszabadította Oroszországot az Antikrisztustól? Vagy Puriskevics, aki a visszaemlékezésében magának tulajdonítja a dicsőséget? Cook szerint mindegyikük vagy lőtt, vagy szúrt, de ezek egyike sem volt halálos. A végzetes fejlövést - kivégzésszerűen, közvetlen közelről - egy angol titkosszolgálati tiszt, Oswald Rayner adta le a már több sebből vérző, de még élő muzsikra. (A holttestet végül a jeges folyóba dobták.) A mozaikok öszszerakásából egyértelmű: Rayner feladata az volt, hogy Raszputyin semmiképpen se úszhassa meg a merényletet. Nagy-Britannia (és az antant) eminens érdeke volt Oroszország világháborúban tartása - azaz a keleti front fenntartása -, hogy Németország kénytelen legyen megosztani a haderejét. Az orosz népet kizsigerelő háború istentelen mivoltát, a németekkel való békekötés szükségességét 1916-ban már egyre erősebben hangoztató Raszputyin tehát logikusan lett célpontja őfelsége titkosszolgálatának, s Cook szerint ez magyarázza a britek részvételét a gyilkosság előkészítésében és kivitelezésében.
A kivégzést amúgy az orosz öszszeesküvőknek kellett volna végrehajtaniuk; Rayner közbelépésére azért volt szükség, mert a nagyhercegék pánikba estek Raszputyin életerejétől: hiába adtak neki ciános süteményt és bort (a méreg állott, s ezért hatástalan volt), szúrták át a testét karddal, s lőtték meg legalább kétszer, a sztarec ezek után is képes volt kivánszorogni a palota udvarára. (Az már egyfajta orosz rituálénak tekinthető, hogy a hóban fekvő, magatehetetlen sebesültet Juszupov még össze is verte. Herzen egy 1851-es írásában olvasható hasonló: III. Péter "felesége, aki még nálánál is kevésbé volt orosz, letaszította őt a trónról, börtönbe záratta, és megparancsolta, hogy mérgezzék meg. Orlov gróf, aki nem bírta kivárni, míg a méreg hat, megfojtotta a cárt.")
Az izgalmas históriai oknyomozás magyar kiadása azonban sajnos nem hibák nélküli. Az, hogy a védőborítón más címet adnak meg (Megölni Raszputyint), mint ami mellett végül döntöttek, s ami mindenhol szerepel is (Raszputyint megölni), nem több bosszantó nyomdahibánál. Még az sem kirívó, bármennyire is lehangoló, ha a közbeékelt tagmondatot jó néhányszor nem választja el vessző a mondat többi részeitől. Ám ezekhez egy sor baki jön még. Például a nagy költő nevének helytelen használata (Blok helyett Block, 137. oldal), vagy amikor egy bekezdésben hirtelen eltűnik az alany, s a mondatból nem világos, hogy Raszputyin vagy Milica hercegnő nővéréről van-e szó (108. oldal). Tévedés, hogy Szentpétervár korábbi, "német hangzású neve" Petrográd lett volna (16.), igaz, a 120. oldalon ott a helyes megfejtés is (bár kissé sajátos átírással: "Szt. Petersburg"). Nem stimmel az a fordítói megjegyzés sem, amely Brassóként azonosítja a Finn-öböl bejáratát védő flottakikötőt, Kronstadtot (105.; tényálladék, az erdélyi város német neve ugyancsak Kronstadt). És amikor egy olyan mondat akasztja meg az olvasást, hogy: ""rákkal később is lövéseket adtak le, mint azt a reggel hat órai váltásnál jelen levő rendőrök is hallották - mely lövésekre egyáltalán nem lett volna szükség, amennyiben Raszputyin hajnali három óra előtt kapta volna." (198.) - akkor sokadszorra konstatáljuk szomorúan, hogy a kiadók változatlanul a nyelvi és szakmai kontrollszerkesztésen, valamint a korrektorokon igyekeznek spórolni.
Fordította: Bozai Ágota. Cephalion, 2007, 304 oldal, 3400 Ft
