Magyar Narancs: Egyszerre tanítasz egyetemeken, írsz regényt, újságot, drámát és filmforgatókönyvet. Kiköltöztél Budapestről, Kisorosziban élsz. Összeegyeztethető ez a sokrétűség a klasszikus íróképpel? Egyáltalán hogyan aposztrofálod magad?
Péterfy Gergely: Elsősorban íróként határozódom meg, azt szoktam mondani, ha kérdezik, hogy író vagyok. Persze nyilván az ember sokfelé dolgozik, sok mindent csinál, hogy megéljen, de azért én mindenképpen a szépirodalom mellett teszem le a voksomat. Viszont ha egy családot akarsz eltartani, vagy kettőt, ez nem megy csak a szépirodalomból. Négy dolgot csinálok: két egyetemen tanítok, bértollnokoskodom - forgatókönyv és egyebek -, és írok, mert négy hét egy hónap: minden munkám egyhétnyi pénzt fedez. Csak magamra és a családomra nem jut időm. Ez egy ilyen ország.
MN: A kiadód úgy reklámozza a tanulmánykötetedet, mintha egy magyar, Dan Brown-féle összeesküvés-elméletekkel megtűzdelt detektívregény kerülne hamarosan a könyvpiacra.
PG: Igen, én is meglepődtem, amikor olvastam a kötethez írt ajánlót. Gondolom, maga a téma hozta, hogy így jelenjen meg, elvégre Kazinczy szabadkőműves-kapcsolatait vizsgáltam, egy szép barátság tükrében, ma pedig divatja van az összeesküvés-elméleteknek. Az, hogy a témával elkezdtem foglalkozni, két okra vezethető vissza: az egyik, hogy most már muszáj volt befejeznem a PhD tanulmányaimat, ehhez pedig egy rendes dolgozat kellett, másrészt, hogy Kazinczy szövegei között találtam egy bejegyzést, amelyben arról ír, hogy "szegény barátját kitömték". Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, elvégre nem volt túl gyakori még Kazinczy korában sem, hogy embereket kitömjenek csak úgy. Kiderült, hogy egy Angelo Soliman nevű fekete férfiról van szó, akit hétéves korában hoztak át Európába mint egzotikus ajándékot. A kor neveléselméleteinek - többek között a miliőelméletnek - köszönhetően pedig ez a férfi kiváló nevelést kapott a hercegi udvarban, korának briliáns elméje lett. Kazinczy Ferenccel Bécsben ismerkedtek meg a szabadkőművesek, pontosabban az illuminátusok révén, amely a 18. századi szabadkőművesség "felsőbb iskolája" volt.
MN: Halála után mégis kitömték.
PG: Igen, ez a hátborzongatóan méltánytalan sors várt rá, ami rányomta a bélyegét családjának több generációjára is. Akkoriban Európa "fekete ember" lázban égett, nem volt ritka, ha egy főrangú nemesnek több fekete szolgája is volt. Soliman Wenzel von Lichtenstein herceg komornyikja volt, habár műveltségében messze túltett rajta. El sem tudod képzelni, hogy milyen eszement vélekedések forogtak közszájon a feketékről. Többek között Kantnak is az volt a meggyőződése, hogy a feketék fehérnek születnek, csak kamaszkorukban "sötétednek" be, mert Afrikában a nap hülye szögben süt. Ellentétben a német földdel, ahol úgy süt, ahogy kell. Ez a bizarr hozzáállás vezetett ahhoz, hogy Solimant végül a saját barátai preparálják a császár megrendelésére. Egyébként éppen ez az "Európa-idegenség" fűzte össze őket Kazinczyval. Kazinczytól tudjuk, hogy egyszer sétáltak Bécsben, mindketten "nemzeti" viseletben, Kazinczy magyar mentében, Soliman turbánban. Mindkettőjüket barbárnak nézték, míg ők arról beszélgettek, hogy vajon melyikük lehet az idegenebb. Nem volt jobb magyarnak lenni, mint feketének akkoriban a bécsi udvarban, körülbelül ugyanolyan barbárnak tartottak minket is. Két hiperművelt európai, az egyiket leniggerezik, a másikat lebarbározzák, mert nem a legtrendibb cuccban sétálnak a Grabenen. Ha Sonnenfels épp velük sétált volna - ami nem volt ritkaság -, lezsidózni is lett volna kit.
MN: Hogyan kapcsolódik ehhez a barátsághoz a szabadkőművesség?
PG: A korabeli páholyok többek között arra szolgáltak, hogy megszüntessék a rangbéli különbségeket, így volt lehetséges, hogy egy katolikus főnemes és mondjuk egy gazdag zsidó kereskedő, vagy éppen egy magyar protestáns kisnemes, mint Kazinczy, egyenrangúként beszélhessen egymással. Magyarországon a szabadkőművességnek meglehetősen kevés irodalma van, úgyhogy ez ügyben Nyugaton kellett körülnézni, és a Kazinczy-életmű feltárásában is vannak hiányosságok, ezek mentén indultam el. Sokat gyötrődtem, mire megtanultam német gót betűs kézírást olvasni, de megérte, mert kiderült, hogy Kazinczyt - aki tökéletesen tudott és rengeteget írt németül - Magyarországon rendszeresen félreolvassák. A téma kutatására kaptam egy ösztöndíjat, így a bécsi levéltárakban is alkalmam volt kutatni a szabadkőműves-iratokat.
MN: A szabadkőműves-páholyokat a mai napig számos legenda övezi, ilyen például, hogy nem lehet büntetlenül kutatni. Ütköztél valamilyen ellenállásba a mai szabadkőművesek részéről?
PG: Nem, az égadta világon semmi ilyesmi nem történt. Mondom, a szabadkőművességnek Nyugaton óriási szakirodalma van, nyugodtan kutatható. Magyarország ebben is rendesen le van maradva, ezerféle okból. A legfontosabb magyar szabadkőműves-levéltár például 1945-ben megsemmisült, úgyhogy ami magyar anyag van, azért Bécsbe kell menni.
MN: A Kazinczy-Soliman-viszony melyik aspektusa érdekelt a legjobban? A kultúrtörténeti vagy az emberi része?
PG: Engem magával ragadott mindkettő. Nyilván Kazinczy és a szabadkőművesség viszonyából írtam ezt a könyvet, de ez csak egy regény előmunkálata. Jó sok éve kutatom a témát, írtam belőle egy drámát is, ennek az első felvonását a húgomék (Péterfy Bori, Krétakör) elő is adták a Gödörben. Nyilván a drámában azt az abszurd helyzetet vizsgálom, hogy egy embert a saját barátainak kell kitömnie. Soliman ugyanis ismerte a doktort meg az udvari szobrászt, barátságban is volt vele, de az udvari parancs az parancs, halála után - gutaütés végzett vele - ki kellett tömni. Egyébként Soliman testét ki is állították a Természettudományi Múzeumban, éveken keresztül volt látható, amibe bele is őrült a lánya. Miután kijött a börtönből, Kazinczy is megnézte, meg is ütötte a dolog rendesen. Később aztán Solimant eltüntették a nagyközönség tekintete elől, míg 1848-ban szét nem lőtték a raktárt, ahol tárolták. A teste tűzben égett el. Éveken keresztül könyörgött a lánya, a barátai, még a katolikus egyház is, hogy hadd temessék el méltó módon a testét. Minden kérelem süket fülekre talált, a lányát is ez sodorta az ópium és az önpusztítás felé. Borzasztóan erős történet ez, több generáción átívelő, nagy ívű tragédia. Azt tervezem, hogy mihelyst elmúlik a félelmem ettől a hatalmas terjedelmű adathalmaztól és a fehér papírtól, elkezdem a regényt és befejezem a drámát, és akkor ez egy rendes trilógia lesz.
MN: A testvéred, Péterfy Bori elismert színész és énekesnő. Dédapád Áprily Lajos, a nagyszüleid Jancsó Adrienn és Jékely Zoltán. Van visszacsatolás és családi hagyomány?
PG: Persze. Erre azt szoktam mondani, hogy a gyerekek mindig a nagyszülőkre ütnek. Apám szobrász, én fakezű vagyok, a gyerekeim viszont istenien rajzolnak. Velem kapcsolatban az biztosan elmondható, hogy engem kevésbé érdekelt a színház, mint a Borit, mindig dühít, hogy sosem működik rendesen egyszerre semmi, ha nem a műszak hibázik, akkor valaki szimplán tehetségtelen, szid is a húgom, hogy nem járok eleget az előadásaira. Ez van, magába a rendezői munkába, sem a filmnél, sem a drámánál már nem szeretek beleszólni, ez a része nem érdekel a történetnek. Mindemellett nagyon szeretnék a Borival többet együtt dolgozni. Jó lenne egyszer neki írni egy szerepet.
MN: Néhány éve Kisorosziba költöztél. Nádas Péter is ott írt, a faluban lakott Mészöly Miklós és Polcz Alaine. Beszélhetünk kisoroszi íróiskoláról?
PG: Ez jól hangzik, bár én véletlennek tartom az egészet. Persze azért csendben megjegyezném, hogy az én generációmnak Mészöly Miklós volt az író, az, hogy ő mit gondolt az irodalomról, nekünk, pályakezdőknek élet-halál kérdése volt. A legfontosabb szempont, amikor eldöntöttem, hogy falura költözök, mégis az, hogy egyedül vidéken engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a zöldben éljek, ezt nekem egyszerűen képtelenség kifizetni Budapesten. Három gyerekkel jobb, ha az ember a természetben van. Egyébként pedig Kisoroszi szerintem a vállalható kompromisszum, hiszen hamar el lehet onnan érni a fővárost, bár rühellek bejárni.
MN: Nemrég jelent meg a Bányató német kiadása, a német kritika igen elismerően nyilatkozott a regényről. Nem félsz a fordításoktól?
PG: Nem, ilyen félelem nincs bennem. Remek fordítóink vannak, akik precízen végzik a dolgukat. A külföld pedig kimondottan érdeklődik a magyar próza iránt, sokan megjelentek és élénk a kritikai fogadtatás. Az sem egy utolsó szempont, hogy külföldön egy-egy kiadó a többszörösét tudja kifizetni annak, amit az itthoniak fizetnek. Hálás dolog külföldön is megjelenni.
MN: Előző regényeidről több kritikus is megjegyzi, hogy generációs regényeket írsz, különösen igaz ez A tűzoltóparancsnok szomorúságára. A figuráid mind kocsmában ülnek, isznak. Mintázol magadról karaktert?
PG: Direktben nem. Persze nyilván előfordul, hogy egy-egy vonásukban tetten érhető vagyok. De ezt az életvitelt, hogy sört reggelizel, nem lehet hosszú távon folytatni. Én különben is hajlamos vagyok a rosszra, sok volt a budapesti éjszakázás, én pedig már negyvenkét éves vagyok, oda kell figyelnem magamra. Szabályok szerint élek, például nem iszom hétközben, reggelente futok, vacakolok a kerttel. Bár még mindig száztíz kiló vagyok, azért már érzem, hogy így jobb. Nehogy már a gyerekeim kérdezzenek rá, hogy apu, miért beszélsz furcsán, mért nem mész egyenesen. Próbálok egy írói penzumot is tartani: négy flekket kellene írni naponta. Néha össze is jön, ekkor jól érzem magam.
MN: Mikor rúgtál be utoljára?
PG: Most szombaton.
