Ha holnap sürgősen pszichológust kellene választanom, hótziher, hogy a 35 éves, Koppenhágában praktizáló Bomann lenne a legeslegutolsó, akitől lelki sebeimre gyógyírt remélnék. Persze nemcsak azért, mert meg se tudnám fizetni. Hanem mert első, magyarul is megjelent regénye alapján egyszerűen nem tudnék megbízni benne. Bomann-nak ugyanis 144 oldal nem volt elég ahhoz, hogy elhitesse velem, képes életet lehelni képzeletbeli figurákba. (Hogyan segíthetne akkor életet lehelni belém?) Pedig még a saját szakterületétől sem merészkedett túl messzire.
„Főhőse”, a megvénült pszichoterapeuta figurája mégis meglepően laposra sikeredett, legfeljebb arra jó, hogy megtestesítse a „minden lélekkurkász szélhámos” sztereotípiáját. Csak ül, hallgatja a sok süket dumát, közben ő maga is annyi marhaságot kénytelen gondolni írója jóvoltából, hogy az már akár humorforrásként is működhetne. Agathe figurája még sápadtabb, még több közhelyből összeollózva. Rejtély az is, miért helyezte szerzője ezt a sovány kis sztorit Franciaországba. Mert azzal, hogy leírta: Rue de Pavillon, meg Boulevard de Reines, még nem teremtett semmiféle couleur locale-t.
Bomann könyvecskéje még csak nem is igazi regény. Elbeszélés, legfeljebb. Nem a kurtasága miatt. Hanem, mert minden regény az én titkát kutatja, ahogy Kundera írja. Bomann azonban valószínűleg olyan kreatívírás-tanfolyamra járt, ahol Kundera nem szerepelt az ajánlott olvasmányok között.
Fordította: Petrikovics Edit. Jelenkor, 2019, 144 oldal, 2699 Ft
