Nem felejtettük el, tudunk rajta mosolyogni és nevetni, s olykor emlegetni is szoktuk, bizony - film és tévé ide vagy oda! - rendszerint még a legjelentősebb színészekből is csak ennyit hagy meg számunkra a kíméletet és minőséget nem ismerő idő. S még ez a kevés is csupán háromféle színészalkat nagyjainak adatik meg az utókor által: az eszköztelenség varázslóinak, a legendás önpusztítóknak, valamint azoknak, akik egyetlen, szerepek feletti típussá olvasztják össze pályafutásuk jószerint minden mozzanatát, civil lényüket is ideértve. Nem vitás, Latabár Kálmán e harmadik csoport reprezentánsa, aki ha mégannyira is egy tekintélyes múltú színészdinasztia tagja volt, valójában egyedüliként él az emlékezetünkben: egy-egy kis kört téve önnön tengelye körül minden poén után, burleszkelemeket belekaszálva boszorkányos táncszámaiba, s a Denevér Frosch fegyőreként boldogan hirdetve a sligovicáról, hogy "kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság".
Gál Róbert új könyve alcímében most a legenda és a valóság bemutatását ígéri, ám munkája ennél jóval, pontosabban sokkal kevesebbet ad. Gál sokadik életrajzi könyvében is lelkes összeírónak mutatkozik ugyanis, aki önfeledt reflektálatlansággal közelít témájához, akárcsak a felhasznált irodalomhoz és a megszólaltatott kortársak mondandójához. Az okvetlenül a kisebbik probléma, hogy a jórészt korábbi tévedések minden szűrő nélkül kerülnek át a könyvbe, a bírálót arra serkentve, hogy például jelezze: 1902-ben Kecskeméten természetesen még nem játszhatták a Pillangókisasszonyt (42. o.), Latabár Markó utcai évfolyamtársa értelemszerűen nem lehetett az első magyar Ibsen-fordító (aki ráadásul nem is Patthy György volt, hanem P. Károly), amiként egy évfolyammal feljebb sem járhatott a szlavista Asbóth Oszkár, hiszen ő 1852-ben született (54. o.). S némi kutatói keresgéléssel az is kiderülhetett volna éppenséggel, hogy a Szabad Nép 1950. január 15-i számában nem szerepel operettellenes publicisztika (128-129. o.) - ott és akkor nem. Ám ez tényleg a legkisebb gond, s voltaképpen még az is inkább csak stílusérzék vagy gusztus kérdése, hogy az életút összevissza felidézése csakúgy bumfordinak hat, mint a lexikális információk fiktív párbeszédekbe való csomagolása. A könyv legkomolyabb gyengéje, hogy nincs saját és érzékletes mondandója Latabár Kálmánról, a színészről, s ezt a hiányt csak szembeötlőbbé teszi a kötet legvégére biggyesztett Molnár Gál Péter-szöveg Latabár utolsó alakításairól.
A kései rajongó persze még így is találhat a könyvben jó pár kedvére való apróságot. Többé-kevésbé ismerős anekdoták újramesélését, gazdag képanyagot meg néhány érdekes idézetet. Valamint rokonszenves beszámolót Latabár apai szeretetének és egész családi életének mintaszerűségéről. Ami egészen bizonyosan igaz, ám ettől akár rossz színész is lehetett volna a mi Latyink.
Rózsavölgyi, 2012, 192 oldal, 2990 Ft
