Ha van a híres matematikusról elnevezett Erdős-szám, miért ne lehetne Márquez-szám is? Egy szám, amely azt mutatja, hogy az adott földi halandó életében milyen messze helyezkedett el a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején szerzőjétől, Gabriel García Márqueztől. 1 a Márquez-száma annak, aki valaha is szót váltott a nép ajkán csak Gabóként emlegetett, a nyilvánosságtól évek óta visszavonultan élő legendával. 2 a Márquez-száma annak, aki már beszélt olyan halandóval, akinek a Márquez-száma 1 volt. A 3 pedig annak a Márquez-száma, aki soha nem váltott egyetlen szót sem az íróval, és olyannal sem, aki ismer valakit, aki viszont igen, ellenben találkozott már emberrel, akinek a Márquez-száma 2.
 Gabo és Jaime: Márquez-szám rekorderek Fotó: Köves Gábor | |
Kolumbiában, lévén Márquez szülőhelye, világviszonylatban is igen magas az 1-es Márquez-számmal élők száma, és ez a sokadalom egyre csak növekszik, minél közelebb kerülünk Kolumbia karibi partvidékéhez, s azon belül is a festői Cartagenához. A leghíresebb latin-amerikai író nemcsak egyetemi éveit töltötte itt, de pályakezdő újságíróként is sűrűn megfordult a betolakodók ellen kőfallal védekező tengerparti városban. És olykor megfordul most is, bár hogy mikor tűnik fel a régóta betegeskedő író elsötétített ablakú Mercedese a Bogotától másfél órás repülőútnyira lévő Cartagena utcáin, azt bizalmasa és alapítványának kezelője, Jaime ("hájme") sem tudja előre. A család részéről az író öccse (szintén Jaime) az, aki rajta tartja a szemét a Mexikóban élő író Cartagenában székelő alapítványán, mely kulturális újságíróknak szervez ösztöndíjakat.
 Márquez-persely Fotó: Köves Gábor | |
Cartagenában minden sarkon fellelhetők 1-es Márquez-számmal élők, minden étterem, ahol az író valaha is megfordult étkezés céljából, őriz képet a találkozás emlékéről, de az árnyas főterén békésen olvasgató biciklis mozgókönyvtári alkalmazott szórólapjáról is a hófehérbe öltözött író mosolyog vissza, miközben vidáman fogadja a biciklis könyvtáros hódolatát. Bögrék, perselyek és pendrive-ok őrzik az író arcképét, akit már életében a szenteknek kijáró tisztelet övez - noha testben nincs jelen, hiszen állandó lakhelye évtizedek óta Mexikó (itt írta a Száz év magányt is), de szelleme a nap 24 órájában Cartagena felett lebeg, és néha lepacsizik Simón Bolívar galambokkal sűrűn borított peckes lovas szobrával. A helyzet érthető módon csak fokozódik, ha az ember az író szülővárosába,
a pajkos nyelvtörőként hangzó
Aracatacába ér. Az ösztöndíjas újságírókat kisbusz szállítja a Cartagenától több mint négyórás autóútra lévő falusias kisvárosba, ami jóval kényelmesebb, mint az a hajó- és vonatút, melyet néhány pesóval a zsebében egy Márquez nevű ifjú újságíró volt kénytelen megtenni, s melyet egy Márquez nevű idős író oly érzékletesen ír le az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című memoárja első oldalain.
 Aureliano Buendía gyermekkora Fotó: Köves Gábor | |
Az Aracataca és Macondo közti egyenlőségjel, tudniillik, a Száz év magány mágikus-realista Macondója mintájául az inkább realista, mint mágikus csatornázási gondokkal küzdő Aracataca szolgált, a márquezisták köreiben oly közismert, hogy aligha jár érte pluszpont. A folyóparti séta minden Aracataca-tour kihagyhatatlan része, soha vissza nem térő alkalom megszemlélni és leltárba venni azokat az "őskori, sima fehér köveket", melyek feltűnnek a világirodalom egyik leghíresebb regénynyitányában, midőn Aureliano Buendía ezredes a kivégzőosztag előtt elérzékenyülve visszaemlékszik gyermekéveire. Folyóban fürdőző ló ugyan nem szerepel az ezredesi emlékekben, de hát még egy olyan nagy író, mint Gabriel García Márquez sem gondolhatott mindenre, a valóságban viszont épp egy önfeledt fürdőzést zavarunk meg, s mindezt egy csoportkép kedvéért. A sima fehér kövek viszont, ha lehet, még fehérebbek és simábbak, mint amilyennek az ezredes látta őket megboldogult gyermekéveiben, amikor annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott, s Macondo elsőszülöttjét hóbortos édesapja jégnézőbe vitte.
 Aracataca, húskínálat Fotó: Köves Gábor | |
Márquez arcmásával díszített hűtőmágnest viszont hiába is kerestünk Aracataca utcáin; ez nem Prága, ahol minden sarkon Kafka-mágnesbe botlik az ember. Aracatacában kevés a hűtőmágnes, s elnézve a helyi hentest - kutyákkal körülvett kicsiny bodega ez, utcára néző ablakaiba fellógatott húsokkal - hűtőből sincs túlkínálat. Annyit viszont még egy idetévedt ösztöndíjas is megállapíthat, hogy a karibi szegénység jóval színesebb, mint távoli, kelet-európai rokona. A falakról itt nem a vöröslő fájdalom csorog le, hanem a hentesablaki húsok vére - a környékbeli kóbor kutyák nem kis örömére.
 Aracatacai pillangók Fotó: Köves Gábor | |
A poétikusan lepusztult falakon az épp lezajlott választások (Santos elnök többsége biztosítva) indulóinak festett arcképei osztoznak a márquezi sárga pillangókkal, Mauricio Babilonia alakjának elmaradhatatlan kísérőivel. Aracataca fogatlan forgataga és utcára települt szegénysége erőlködés nélkül hozza a mágikus realista Macondo-feelinget, egyedül ott érződik egy kis hamisság, ahol erre külön hangsúlyt fektettek; a steril, fehérre festett, hivatalos Márquez-múzeumban.
 Márquez múzeum, Aracataca Fotó: Köves Gábor | |
Míg a városka tele van macondói szellemekkel (meg nagyon is valós rendőrmotorossal), a hajdani szülői-nagyszülői ház hű másában feltűnő a hiányuk. Hol ház állott, most múzeum: Márquez világából a legkevesebbet a róla elnevezett múzeum őriz, melyet pontosan oda építettek, ahol egykoron a kis Gabito játszott, de egyetlen eredeti tárgyat, még egy szépen rozsdálló szöget sem sikerült fellelni a jövő írófejedelmének hátulgombolós korszakából.
 Márquez rum Fotó: Köves Gábor | |
Nekrológunkat itt olvashatják.
