Az élő historikus

Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye. Szekfű Gyula a történetíró és ideológus

Nem valószínű, hogy van Szekfűnél nagyobb hatású és jelenlevőbb történész a 20. századi magyar történelemben.

A kilencvenes években a budapesti egyetem bölcsészkarán úgy beszéltek róla a tanárok, mint aki épp külföldön van, vagy éppen csak kényszernyugdíjba küldték a kommunisták, de visszatérése már nem halasztható soká. Reprintben sorra kiadott könyvei hivatkozási alapok, szemináriumi és társalgási témák voltak, arcképe kikerült a folyosóra a többi professzor közé, és a történészkönyvtárat a közelmúltban róla nevezték el. Sokak – nem csak történészek – számára ő a Történész, aki máig hatóan adott értelmiségi szerepmintát.

Nincs bocsánat

 

Fotó: Mafirt / MTI

A róla, munkáiról, polémiáiról szóló irodalom könyvtárnyi, maga Dénes Iván Zoltán sem most kezdett foglalkozni Szekfű személyével: 1976-os kötete (A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója) óta vissza-visszatér a témához, így ő rendezte sajtó alá 2001-ben a Szekfű válogatott levelezésének és művei recepciójának válogatott forrásgyűjteményét. Mostani könyve a források és a feldolgozások lehető legszélesebb körének figyelembevételével készült eszmetörténeti nagymonográfiát ígér – és hát az is. Elkíséri az 1883-ban született székesfehérvári polgár­fiút az Eötvös Collegium-i éveken át Bécsbe, majd 1925 után vissza Budapestre, vele tart moszkvai követsége alatt 1946 és 1948 között, majd megpróbálja megérteni a kommunista hatalommal kollaboráló, 1955-ben elhunyt Szekfű világát. A földrajzi távolságnál is nagyobb az ív, amelyet a portré átfog. Hogyan lesz a nem különösebben magával ragadó személyiségű, előadóként sem kiemelkedő („az előadások nem az én »életformám«” – írta magáról már egyetemi tanárként) k. u. k. hivatalnokból a közéleti vitákat rendszeresen magára húzó, ám mégis centrális szerepet betöltő véleményvezér, a közgondolkodást évtizedekre meghatározó könyvek írója, a Tanácsköztársaság által felkért tanári kézikönyv írója, publicista és folyóirat-szerkesztő, diplomata és az Elnöki Tanács tagja? Mindezt úgy, hogy Szekfű egyik alaptulajdonsága volt – mindent átitató narcizmusa mellett – a képtelensége arra, hogy számot vessen saját gondolati következetlenségeivel, hibáival, ne adj’ Isten, bűneivel. Neki még az a rendkívüli mutatvány is sikerült, hogy Rákosi Mátyás Magyarországán, cím nélkül ugyan, de teljesen felismerhetően pozitív példaként hivatkozzon a Három nemzedékre, a Horthy-korszak egyik ideológiai alapművére: és ez a hivatkozás meg is jelenhetett nyomtatásban. Ha Szekfű a magyar nemzeti hibákat sorolta, Széchenyit és Szent Istvánt kérte számon az eliten vagy a középosztályon, halálos biztonsággal kerülte el, hogy az egyes szám első személyt használja. Ha nagy ritkán eljutott a „mi” említéséig, következő mondataiban világossá tette, hogy ebbe magát semmiképp nem értette bele, hiszen ő már akkor figyelmeztetett, elmondta, megjósolta. Ez a magatartása meglepően állandó volt a címével is sokatmondó Mit vétettem én?-től (1916) a Harmadik nemzedék neobarokk társadalomról szóló fejezete és a polgári demokrata Világba írott publicisztikáin át az 1947-es Forradalom után (ami csak véletlenül nem lett Forradalom közben) tankönyvbe illően hamis realizmusáig.

Áldozati bárány

A kötet meggyőzően igazolja, hogy az attitűd kialakulásában az első, nagy vihart kiváltott műnek, A száműzött Rákóczinak (1913) és az általa kiváltott vitáknak volt kulcsszerepe. A függetlenségi ellenzék oldaláról jövő, képviselőházig jutó, sokszor valóban nemtelen támadásoknak, a katolikus klérus rosszalló hallgatásának és az akadémiai jelölése visszavonásának kulcsszerepe volt abban, hogy pályafutása későbbi részében Szekfű magára folyamatosan mint egy magasabb rendű eszméért (reális múltszemlélet és nemzeti önismeret) áldozatot hozó és üldözött személyiségre tekintett. Feldolgozta a polémiát, de túllépni rajta sohasem tudott – áll Dénes diagnózisában. Részben az akkor elidegenített konzervatív és katolikus körök megnyerését szolgálta a németül, majd magyarul meg­jelent A magyar állam életrajza (1918) – a hadművelet részben sikerrel is járt: Szekfű korábbi polgári radikális hívei (Jászi Oszkár, Braun Róbert, Hatvany Lajos) lemaradoztak, a Három nemzedék szerzőjét már régi vágású nemzeti liberális tanárainak egy része sem követte gondolatvilágában, nem is szólva a kommunistává lett Gábor Andorról. Az utóbbi, 1920-as kötet, amely Szabó Dezső Elsodort falujával, Tormay Cécile Bujdosó könyvével és egy kevésbé ismert, de a korban nagyon olvasott Bangha Béla-művel (Magyarország újjáépítése és a kereszténység) bízvást tekinthető a Horthy-korszak egyik ideológiai alapművének, fontos szerepet játszott abban, hogy addig csak az antiliberális és antiszemita pamflet­irodalomban megfogalmazott állításokat az esszé nyelvén, a történettudomány tekintélyével emelte be a közgondolkodásba. És miközben egyes állításairól (például a zsidó bevándorlás arányairól és kronológiájáról) vagy gondolatmeneteiről (liberális volt-e Széchenyi avagy sem?) régóta lehet tudni, hogy nem állják meg a helyüket, szívós túlélésüket aligha magyarázhatja más, mint a nagyesszé tucatnyi újrakiadása és stabil helye a középosztályi könyvespolcokon – párban a Magyar történet (népszerű nevén: a „hómanszekfű”) köteteivel. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy minden kritikusa közül Németh László látta őt a legpontosabban, amikor kegyetlen rajzot adott róla könyvében (Szekfű Gyula, 1940), és következetlenségei, tendenciózussága, Habsburg-elfogultságai mellett Szekfű legnagyobb bűnének a hatalmon levőkhöz való folyamatos igazodást látta.

Barátok, antinómiák

Analízisében Dénes sikeresen kerüli el, hogy belesétáljon a Szekfű által felállított csapdába: nem hajlandó beilleszteni magát a komoly tudós – realista – Európára tekintő nagymagyar gondolkodó versus tudatlan publicisták által felhergelt, illúziókergető kismagyarok dichotómiájába, amikor hőséről ír. Érti és érzi a motivációit, a fontos életrajzi fordulókban empátiát is tanúsít iránta; különösen nyilvánvaló ez az öregkori részeknél. De egyetlen pillanatra sem hagyja el azt az elemzői igényességet és a saját mesterelbeszéléshez való ragaszkodást, ami a könyv egyik nagy erénye, a nemcsak könyvtári anyagokra, hanem levelezésekre, kézirattári dokumentumokra is támaszkodó, imponáló forrásbázis mellett. A szerencsére bőségesen idézett kézirattári dokumentumokban jól követhető az az értelmiségi falanx, amely minden körülmények között ott állt a történész mellett, amikor segíteni kellett. Szekfű lehet, hogy magányos volt, de sohasem volt egyedül. Ott voltak az Eötvös Collegium-beli társak, elsőként Horváth János irodalomtörténész, a Szekfű-művek előolvasója és stilizátora. A Három nemzedék sikerében neki legalább akkora része volt, mint a hatalmas anyagot feldolgozó, de sokszor mégiscsak fűrészporosan író historikusnak. És a többi volt collegista is ott állt mellette, amikor protekciós levelekről, recenzióról vagy egyéb szolgálatokról volt szó. Exkurzus, de meglepő, hogy az európai mintakövetést és az egyetemes nemzeti hagyományt hirdető Szekfű – ellentétben más collegista társaival – soha nem tanult külföldön, és hivatkozásai is inkább Ranke és más német történetírók felé vitték, az európai történetírás új kezdeményezései (például az Annales köre) igen kevéssé érdekelték. Egyengették az útját volt tanárai, mesterei: Angyal Dávid, Tagányi Károly, Károlyi Árpád, akikkel, ha szakmai témákban sokszor össze is zördült, a személyes jó viszonyra mindig kínosan ügyelt. Ezt mutatta a nekik írt levelek negédeskedő hangneme, még jóval ötven­éves kora után is. És ott voltak a közelében a közélet (Bethlen István miniszterelnök) vagy az egyház nagyjai, akiknek sokszor kereste is a társaságát. Olyan furcsa figurákét is, mint a Beszterce ostroma Pongrácz grófjához modellként szolgáló Odescalchi Arthur herceg vagy az Ady által legendásan és feneketlenül gyűlölt Zelenski Róbert gróf. A neki tett szolgálatokat ugyan nem minden esetben hálálta meg 1945 után, de nem igaz, hogy senkin nem próbált segíteni az államszocialista diktatúrában. És miközben nagyon határozottan tört a nem szaktudományos értelmiségi vezérszerepre – a publicisztikák mellett erre utal az Anatole France-ról írott esszéje vagy a könyvben csak érintőlegesen említett furán személyes könyve, A magyar bortermelő lelki alkata (1922) –, valójában ódzkodott a disputától: nemcsak a hírlapiaktól, hanem az olyan szakmai bírálatok megválaszolásától is, amilyeneket Domanovszky Sándor vagy Mályusz Elemér fogalmazott meg munkásságával szemben.

*

Lehet persze hiányérzetekkel előhozakodni a művel kapcsolatban: jó lett volna többet olvasni a Magyar Szemlét szerkesztő Szekfűről, nemcsak azért, mert a szerkesztőség iratanyaga egyedülállóan kompakt módon maradt meg, hanem mert ilyes gondolatmenet talán többet mondott volna Szekfű hálózatszervező ambícióiról is. Szekfű katolicizmusának bekezdésnyi kibontása is egy vonással teljesebb szellemi portrét adhatott volna: ez azonban nem változtat azon, hogy Dénes Iván Zoltán hatodfélszáz oldalon olyan magisztrális eszmetörténeti portrét rajzolt a XX. század egyik legfontosabb konzervatív történészéről, amelynek már régen itt volt az ideje, és az igazat megvallva, nagy szükség is volt rá.

Kalligram, Pozsony, 2015, 544 oldal, 3900 Ft