Balla Zsófia: Pokolraszállás
Még hányszor halsz meg Apa, ezután
hogy visellek?
Mikor először haltál meg, játékban
nevettem – balga gyermek:
a sejtelem nem ért el.
Most minden csend kevés
összezárva e nevetéssel,
öntudatlan korommal.
Minden emlékezés újra eltemet,
végképp a lélek bárkájába lökne;
Kháron kiugrott és most ő nevet!
Evezel a két part között örökre.
Felnőttem nélküled; mint az a fa,
kivel megnő a fejszenyom is nagyra.
Gyermekségem faggatom: mondd, Apa,
emlékszel-e bennem magadra?
A Pokolraszállás Balla Zsófia viszonylag korai verse, alig múlt huszonöt éves, amikor a Vízláng című harmadik kötetében, 1975-ben megjelent. Magyarországon ma alighanem kevesen tudják, hogy a kolozsvári születésű költő, akinek négy éve, a hetvenedik születésnapjára jelent meg a Kalligramnál Az élet két fele című gyűjteményes kötete, csodagyerekként indult, s már húszéves kora előtt debütált önálló verseskönyvvel.
A dolgok emlékezete című könyv lapjairól (1968, Kriterion, Bukarest) csak úgy áradt a költő fiatal értelmének primőr üdesége: „Szerte a zongorán legelnek a kották” (Tavasz, 1967), „hófehér s önzetlen a kád feneke” (Forróság), „A pizsamám nem ismeri az arcom, / Pedig minden éjjel vele alszom” (Minden éjjel), és már kamaszkorában képes volt néhány szóval pontosan jellemezni egy-egy alakot, például egy egykori apácát: „Megkéri: mi kell, s jó néven veszi, ha semmi”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
