Nem hallgatnak

Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel

A magyar olvasó számára sem ismeretlen az ukrán Szerhij Zsadan, hiszen két regénye, a 2004-es Depeche Mode és a 2010-es Vorosilovgrád is megjelent magyarul (2010-ben és 2012-ben, mindkettő Körner Gábor fordításában). A hazájában költőként, rocksztárként és politikai aktivistaként is közismert alkotó új kötetének megjelenése mégis a felfedezés (esetleg újrafelfedezés) erejével hathat, és nem csupán azért, mert ezúttal lírai műveiből kapunk egy karcsúságában is sokrétű ízelítőt. 

Az, hogy Zsadan két regénye után tíz évig nem jelent meg tőle semmi mifelénk, s a két – egyébként főmű-értékű – munkája sem szakította át a befelé forduló irodalmi érzékelésünk burkát, alighanem a kortárs magyar szcéna, és egyben a magyar kulturális hagyomány szomorú sivárságát is megmutatja. A regionális tájékozódás hiánya, a kapcsolatépítési kísérletek sporadikus volta, a szomszédos kultúrák lesajnálása olyan tradíció, amelytől nem sikerült eltávolodnunk az utóbbi két-három évtizedben sem, sőt olykor mintha úgy tűnne, még inkább felerősödtek a bezárkózási tendenciák, és ezzel együtt persze nőtt a szeparációs szorongásunk is. Az, hogy Zsadan költészete, illetve annak egy szelete hozzáférhetővé vált mégis, az a fordító, Vonnák Diána hosszú ideje kitartó eltökéltsége mellett alighanem a tavaly februárban kirobbant totális háborúnak is betudható.

Egy háború – főképp egy olyan kegyetlen, totális, pusztító háború, amilyet az oroszok indítottak tavaly tél végén – sok mindent képes felülírni, rettenetesen rövid idő alatt. Az irodalomhoz és az egyes irodalmi művekhez való viszonyunkat, a nyelvbe, a szavakba vetett hitünket mindenképpen. Habár a válogatás verseinek jelentős része, a kötet első nagyobb fejezete a szerző 1995 és 2013 között írt szövegeit tartalmazza, s a második nagy rész is bezárul 2022 előtt (csupán három vers szerepel a kötet végén az orosz invázió idejéről), az egész anyag, azaz Zsadan teljes magyarul olvasható lírai munkássága ma háborús költészetnek tűnik. Ez, akárhonnan nézzük is, megdöbbentő, és nyilván elkeserítő is. Rámutat a mai olvasó nézőpontjának kiszolgáltatottságára is (hiszen elvileg tudnunk kéne különbséget tenni a versek keletkezési ideje, és olvasásuk pillanata között), illetve a zsadani líráról, s talán az ukrán költészet hagyományának tágabb kontextusáról is meglehetősen sötét olvasatot ad. A Zsadan által megidézett történelmi és líratörténeti elemek kétségtelenül a permanens erőszakosság és folyamatos életveszély emlékeivel terhesek.