Könyv

Nem hallgatnak

Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel

Kritika

A magyar olvasó számára sem ismeretlen az ukrán Szerhij Zsadan, hiszen két regénye, a 2004-es Depeche Mode és a 2010-es Vorosilovgrád is megjelent magyarul (2010-ben és 2012-ben, mindkettő Körner Gábor fordításában). A hazájában költőként, rocksztárként és politikai aktivistaként is közismert alkotó új kötetének megjelenése mégis a felfedezés (esetleg újrafelfedezés) erejével hathat, és nem csupán azért, mert ezúttal lírai műveiből kapunk egy karcsúságában is sokrétű ízelítőt. 

Az, hogy Zsadan két regénye után tíz évig nem jelent meg tőle semmi mifelénk, s a két – egyébként főmű-értékű – munkája sem szakította át a befelé forduló irodalmi érzékelésünk burkát, alighanem a kortárs magyar szcéna, és egyben a magyar kulturális hagyomány szomorú sivárságát is megmutatja. A regionális tájékozódás hiánya, a kapcsolatépítési kísérletek sporadikus volta, a szomszédos kultúrák lesajnálása olyan tradíció, amelytől nem sikerült eltávolodnunk az utóbbi két-három évtizedben sem, sőt olykor mintha úgy tűnne, még inkább felerősödtek a bezárkózási tendenciák, és ezzel együtt persze nőtt a szeparációs szorongásunk is. Az, hogy Zsadan költészete, illetve annak egy szelete hozzáférhetővé vált mégis, az a fordító, Vonnák Diána hosszú ideje kitartó eltökéltsége mellett alighanem a tavaly februárban kirobbant totális háborúnak is betudható.

Egy háború – főképp egy olyan kegyetlen, totális, pusztító háború, amilyet az oroszok indítottak tavaly tél végén – sok mindent képes felülírni, rettenetesen rövid idő alatt. Az irodalomhoz és az egyes irodalmi művekhez való viszonyunkat, a nyelvbe, a szavakba vetett hitünket mindenképpen. Habár a válogatás verseinek jelentős része, a kötet első nagyobb fejezete a szerző 1995 és 2013 között írt szövegeit tartalmazza, s a második nagy rész is bezárul 2022 előtt (csupán három vers szerepel a kötet végén az orosz invázió idejéről), az egész anyag, azaz Zsadan teljes magyarul olvasható lírai munkássága ma háborús költészetnek tűnik. Ez, akárhonnan nézzük is, megdöbbentő, és nyilván elkeserítő is. Rámutat a mai olvasó nézőpontjának kiszolgáltatottságára is (hiszen elvileg tudnunk kéne különbséget tenni a versek keletkezési ideje, és olvasásuk pillanata között), illetve a zsadani líráról, s talán az ukrán költészet hagyományának tágabb kontextusáról is meglehetősen sötét olvasatot ad. A Zsadan által megidézett történelmi és líratörténeti elemek kétségtelenül a permanens erőszakosság és folyamatos életveszély emlékeivel terhesek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.