Könyv

Jöjjön vissza, mert hiányzik

Jon McGregor: A 13-as tározó

Kritika

„Szinte mindig messziről látták, ahogy távolodik.” Egy eltűnt lány apját említi így a regény: a rendőrök, önkéntes keresők már elmentek, évek teltek el az eset óta, de ő továbbjárja a vidéket. Biztosan kétségbeesett, de azon kívül, hogy látják néha a feleségével együtt, aztán külön, tehát a házasságuk is megroppanhatott a tragédiában, nem lehet tudni róluk többet. Nem az ő életükről és fájdalmukról szól A 13-as tározó, hanem azokról a falusi emberekről, akik között a lányuk – Rebecca, Becky vagy Bex, így említik – elveszett, szinte nyom nélkül.

Láthatjuk, milyen a megdöbbenés és az együttérzés, és mivé válik aztán. A gimnáziumba induló gyerekek arra számítanak, a tanárok majd megkérdik, akarnak-e beszélni az eltűnt lány esetéről, és így esetleg meg lehet úszni a franciaórát. A tapintat az első évben azt diktálja, maradjon el a bál, a kútdíszítő bizottság is vacillál, hogy a kutakat feldíszítsék-e tavasszal. Aztán újból kiegészül az eseménynaptár, de még több mint tíz év után is marad valamennyi nyoma a falusiak mindennapi életében a titokzatos tragédiának. Gondolnak a lányra, álmodnak vele, elképzelik, milyen lenne, ha épp ők találták volna meg, élve.

Jon McGregor egy-egy emberre egyszerre néhány mondatot, legfeljebb fél bekezdést szán. A snitt váratlan, és a következő mondat már arról szól, mi történt az idő tájt a rókák odúiban. Olvasunk borzokról, fácánokról, juhokról, ugróvillásokról, a pérhalakról, és gémről, amely lecsap, de nem találja el, amit szigonyozni akart, és kétszer megrázza a fejét. Látjuk, hogyan nő a hanga meg a kertekben a cukkini, a bab, a krumpli, látjuk, mi történik a gyümölcsfákkal, mi mindent borít be a szeder­inda. Mindez először mintha csak szín és hangulat lenne, mint elhanyagolt hátsó udvar, kopott otthon az angol tévés krimisorozatokban. Előkerül egy-egy nyom is, ami a lányra utal, a ruhája például, amely nem is szúr szemet a kutyasétáltatónak. Kiderül az is, hogy Beckynek volt kapcsolata a helyi fiatalokkal, akik többet is tudnak, mint amennyit elmondanak. Ám nem erről, hanem a prózai életről van szó mindvégig. Az emberek történetei folytatódnak, olvasunk növényekről, állatokról, áradásról, esőről, robbantásokról a kőbányában. A tárgyilagos dokumentálás mögött azonban mindvégig érződik a megrendültség és a részvét is, ami természetes és jár, mint Derek Mahon versében a wexfordi fészer sötétjéből a kulcslyuk felé tolongó gombáknak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.