Láthatjuk, milyen a megdöbbenés és az együttérzés, és mivé válik aztán. A gimnáziumba induló gyerekek arra számítanak, a tanárok majd megkérdik, akarnak-e beszélni az eltűnt lány esetéről, és így esetleg meg lehet úszni a franciaórát. A tapintat az első évben azt diktálja, maradjon el a bál, a kútdíszítő bizottság is vacillál, hogy a kutakat feldíszítsék-e tavasszal. Aztán újból kiegészül az eseménynaptár, de még több mint tíz év után is marad valamennyi nyoma a falusiak mindennapi életében a titokzatos tragédiának. Gondolnak a lányra, álmodnak vele, elképzelik, milyen lenne, ha épp ők találták volna meg, élve.
Jon McGregor egy-egy emberre egyszerre néhány mondatot, legfeljebb fél bekezdést szán. A snitt váratlan, és a következő mondat már arról szól, mi történt az idő tájt a rókák odúiban. Olvasunk borzokról, fácánokról, juhokról, ugróvillásokról, a pérhalakról, és gémről, amely lecsap, de nem találja el, amit szigonyozni akart, és kétszer megrázza a fejét. Látjuk, hogyan nő a hanga meg a kertekben a cukkini, a bab, a krumpli, látjuk, mi történik a gyümölcsfákkal, mi mindent borít be a szederinda. Mindez először mintha csak szín és hangulat lenne, mint elhanyagolt hátsó udvar, kopott otthon az angol tévés krimisorozatokban. Előkerül egy-egy nyom is, ami a lányra utal, a ruhája például, amely nem is szúr szemet a kutyasétáltatónak. Kiderül az is, hogy Beckynek volt kapcsolata a helyi fiatalokkal, akik többet is tudnak, mint amennyit elmondanak. Ám nem erről, hanem a prózai életről van szó mindvégig. Az emberek történetei folytatódnak, olvasunk növényekről, állatokról, áradásról, esőről, robbantásokról a kőbányában. A tárgyilagos dokumentálás mögött azonban mindvégig érződik a megrendültség és a részvét is, ami természetes és jár, mint Derek Mahon versében a wexfordi fészer sötétjéből a kulcslyuk felé tolongó gombáknak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
