Rajongók, teoretikusok és szerkesztők az első science fictionre specializálódott magazin - ez volt a Hugo Gernsback szerkesztette Amazing Stories 1926-tól - feltűnése óta polemizálnak azon, pontosan mi fér bele a tudományos fantasztikum kategóriájába, és mi esik kívül a műfaj határain. A "border policing"-nek is nevezett kulturális gyakorlat tétje nem csupán az, hogy kerülhet-e egy könyvtári polcra a Világok harca és A Mars hercegnője, hanem a sci-fi-fogyasztó szubkultúra öntudatának megerősítése, és egy olyan irodalmi gettó kialakítása, amely a fősodorbeli magaskultúrával szemben valamiféle elszeparált területként kezeli a science fictiont.
A harmincas évekre a tudományos-fantasztikus irodalmon belül is megjelentek a törésvonalak: a szórakoztató értéket kiemelő Gernsback-stratégiával szemben az Astounding science fiction - John W. Campbell szerkesztésében - a kvázitudományosságra helyezte a hangsúlyt, gyakran ismeretterjesztő cikkekkel megtámogatva a novellákat. Campbell munkássága nyomán kristályosodott ki a hard science fiction fogalma, ami újabb lehetőséget biztosított arra, hogy olvasók és elmélészek heves vitákat folytassanak az autentikus sci-fi mibenlétéről, amiben a természettudományos megalapozottság vált az egyik állandó kritériummá.
A következő évtizedekben egyedi hangvételű szerzők - Bradburytől Vonnegutig - bontogatták a műfaj határait, ami a hatvanas évek sci-fi-újhullámával el is érte a kritikus tömeget: a kanonizált magasirodalomban feltűnő science fiction-elemek (mint például Thomas Pynchon vagy J. G. Ballard regényei) és az új generációs írók vonzalma a műfajban szokatlan témákhoz minden korábbinál képlékenyebbé tette az addig sem túl egzakt határokat - hogy aztán a posztmodern végképp ezerszínű biomasszává változtassa mindazt, ami a század elején is csak "csodálatos történetként" indult.
Magyar nyelven a mára klasszikusnak tekinthető műfajtörténet, az Aldiss-Wingrove-féle Trillió éves dáridó mellett a Parazita Könyvek sorozatban tavaly megjelent Mesterséges horizontok - Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába próbál rendet vágni a burjánzó trendek, alműfajok és szerzők laza közösségéből kialakult mozgalmak között. A Sánta Szilárd által jegyzett füzetke hiánypótló vállalásként pontos definíciókkal és bőséges bibliográfiával lavírozik a nyolcvanas évektől - vagyis a cyberpunkhullámtól - a legfrissebb trendekig, ugyanakkor William Gibson hazai kanonizálásának igénye kellemetlenül rátelepszik a kötetre. A Mesterséges horizontok gyakorta akkor is a Neurománc szerzőjénél lyukad ki, ha ezt különösebben nem indokolja semmi, esetenként más elemzésre érdemes szövegek kárára - például a spekulatív fikcióról és az alternatív történelmi regényekről szóló fejezet egy Philip K. Dick- és két Gibson-írást elemez, miközben a steampunkról csupán egy fél mondatot ejt meg. Eltekintve a zavaró Gibson-fétistől és néhány slendrián szerkesztői megoldástól (a kötetben nagyjából tizenöt oldalnyi angol nyelvű idézet szerepel fordítás nélkül), a Mesterséges horizontok sikerrel teszi átláthatóvá az elmúlt három évtized science fiction irodalmát, a kiindulópontként választott cyberpunkmozgalomtól az olyan nehezen körülírható anomáliákig, mint a slipstream, ami annak fényében kiváltképp figyelemre méltó, hogy az ezredforduló sci-fije mindvégig saját határainak lebontására törekedett.
Ez a műfaji skatulyák létjogosultságát megkérdőjelező attitűd a "-punk" képző nyolcvanas évekbeli elterjedésével vált igazán szembetűnővé: a közeljövőt illúziótlan, multicégek uralta techno-disztópiaként megfestő cyberpunk egyrészt pesszimista kritikával kezelte a korábbi sci-fik technikai fejlődésre vonatkozó optimizmusát - a technológia fejlődik, a nyomor marad -, másrészt elődeinél is nagyobb bátorsággal merített a posztmodern irodalom eszköztárából. A nyomában diadalútra indult punk szócska hamarosan számos tematika revízióját hozta magával: míg a cyberpunk és a posztcyberpunk elsősorban a komputertechnikához és a körülötte kialakult szubkultúrákhoz kötődött, a biopunk és a nanopunk a bio- és nanotechnológia fonákjáról értekezik előszeretettel, a science fictionön kívül pedig a splatterpunk újbrutál horrorja és az elfpunk modern környezetbe helyezett, komor fantasyje zilálta szét a korábbi sztenderdeket. A pesszimista jövőképek mellett a cyberpunk technoszkepticizmusát a steampunk irodalom ültette át az alternatív történelmi regények műfajába, miközben társainál jóval markánsabban épített a spekulatív fikció eszképista vonásaira. A gyakran fantasyelemekkel vegyített zsáner ugyan bőséggel épít a tizenkilencedik század végére visszarévedő kamaszos nosztalgiára - legyen ennek tárgya a gentlemanekkel és kéjnőkkel teli, szmogos London vagy a hasonlóan vonzó vadnyugat -, de ezt a cyberpunkhoz hasonlóan gyakran mocskosan realista környezetrajzok és a társadalmi elnyomás különböző módozatainak ábrázolása teszi idézőjelbe.
Ha a cyberpunknál és társainál a revízió és a műfaj-dekonstrukció jelentette a közös nevezőt, a valamivel később nevesített new weird és slipstream az egyes szövegeken belüli hangnem- és motívumkeverésekkel korrodálja tovább a tradíciókat, olyannyira, hogy utóbbi önálló műfajként nem is értelmezhető. A lovecrafti hagyatékban gyökeredző new weird legalább esztétikai programmal bír, melyben a "különösségből" épített rendszer, a horror, a fantasy és a sci-fi hatáselemeinek keverése szül hibrid szövegeket, ahol egy csápos-mechanikus torzó már nem szükségszerűen fenyegető Másik (mint a klasszikus weird fictionben), hanem az ábrázolt, nem emberközpontú világ normáihoz tartozik. Szemben a new weird irodalomban ábrázolt világok és társadalmak komplexitásával - amely így megtartja a sci-fi racionális szemléletmódját - a szintén a szürrealizmus felé húzó slipstream (illetve underground-extremista kisöccse, a bizarro) már éppen a tudományos fantasztikus irodalom játékszabályainak megtagadásával tüntet. Átfogó tematikus jegyek híján a slipstream az a műfaj, amely valójában nem létezik, sokkal inkább beszélhetünk kánonok - fantasztikum és magasirodalom - metszéspontjában született irányzatról, ahol egyaránt találunk a sci-fi-elemeket csak díszletként használó, kanonizált szerzőket és a gettót belülről leépítő, akadémikus figyelemmel kitüntetett alkotókat. A slipstream fogalmának létrejötte önmagában tünetértékű: bár a tematikus műfajhálózatok többnyire még szétszálazhatók, a magas- és tömegirodalom szembeállítása minden újabb hibrid szöveggel veszít az érvényességéből. Az Amazing Stories őslevese egy évszázaddal később irodalomtudományi kurzusokon és kemény borítós presztízskiadványokban fortyog tovább.
| ||
| | ||
