Sci-fi-gyorstalpaló

Műfaj határok nélkül

  • Sepsi László
  • 2014. január 19.

Könyv

Rendet vágunk a régi és új irányzatok idegesítő kavargásában.

Rajongók, teoretikusok és szerkesztők az első science fictionre specializálódott magazin - ez volt a Hugo Gernsback szerkesztette Amazing Stories 1926-tól - feltűnése óta polemizálnak azon, pontosan mi fér bele a tudományos fantasztikum kategóriájába, és mi esik kívül a műfaj határain. A "border policing"-nek is nevezett kulturális gyakorlat tétje nem csupán az, hogy kerülhet-e egy könyvtári polcra a Világok harca és A Mars hercegnője, hanem a sci-fi-fogyasztó szubkultúra öntudatának megerősítése, és egy olyan irodalmi gettó kialakítása, amely a fősodorbeli magaskultúrával szemben valamiféle elszeparált területként kezeli a science fictiont.

A harmincas évekre a tudományos-fantasztikus irodalmon belül is megjelentek a törésvonalak: a szórakoztató értéket kiemelő Gernsback-stratégiával szemben az Astounding science fiction - John W. Campbell szerkesztésében - a kvázitudományosságra helyezte a hangsúlyt, gyakran ismeretterjesztő cikkekkel megtámogatva a novellákat. Campbell munkássága nyomán kristályosodott ki a hard science fiction fogalma, ami újabb lehetőséget biztosított arra, hogy olvasók és elmélészek heves vitákat folytassanak az autentikus sci-fi mibenlétéről, amiben a természettudományos megalapozottság vált az egyik állandó kritériummá.

A következő évtizedekben egyedi hangvételű szerzők - Bradburytől Vonnegutig - bontogatták a műfaj határait, ami a hatvanas évek sci-fi-újhullámával el is érte a kritikus tömeget: a kanonizált magasirodalomban feltűnő science fiction-elemek (mint például Thomas Pynchon vagy J. G. Ballard regényei) és az új generációs írók vonzalma a műfajban szokatlan témákhoz minden korábbinál képlékenyebbé tette az addig sem túl egzakt határokat - hogy aztán a posztmodern végképp ezerszínű biomasszává változtassa mindazt, ami a század elején is csak "csodálatos történetként" indult.

Magyar nyelven a mára klasszikusnak tekinthető műfajtörténet, az Aldiss-Wingrove-féle Trillió éves dáridó mellett a Parazita Könyvek sorozatban tavaly megjelent Mesterséges horizontok - Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába próbál rendet vágni a burjánzó trendek, alműfajok és szerzők laza közösségéből kialakult mozgalmak között. A Sánta Szilárd által jegyzett füzetke hiánypótló vállalásként pontos definíciókkal és bőséges bibliográfiával lavírozik a nyolcvanas évektől - vagyis a cyberpunkhullámtól - a legfrissebb trendekig, ugyanakkor William Gibson hazai kanonizálásának igénye kellemetlenül rátelepszik a kötetre. A Mesterséges horizontok gyakorta akkor is a Neurománc szerzőjénél lyukad ki, ha ezt különösebben nem indokolja semmi, esetenként más elemzésre érdemes szövegek kárára - például a spekulatív fikcióról és az alternatív történelmi regényekről szóló fejezet egy Philip K. Dick- és két Gibson-írást elemez, miközben a steampunkról csupán egy fél mondatot ejt meg. Eltekintve a zavaró Gibson-fétistől és néhány slendrián szerkesztői megoldástól (a kötetben nagyjából tizenöt oldalnyi angol nyelvű idézet szerepel fordítás nélkül), a Mesterséges horizontok sikerrel teszi átláthatóvá az elmúlt három évtized science fiction irodalmát, a kiindulópontként választott cyberpunkmozgalomtól az olyan nehezen körülírható anomáliákig, mint a slipstream, ami annak fényében kiváltképp figyelemre méltó, hogy az ezredforduló sci-fije mindvégig saját határainak lebontására törekedett.

Ez a műfaji skatulyák létjogosultságát megkérdőjelező attitűd a "-punk" képző nyolcvanas évekbeli elterjedésével vált igazán szembetűnővé: a közeljövőt illúziótlan, multicégek uralta techno-disztópiaként megfestő cyberpunk egyrészt pesszimista kritikával kezelte a korábbi sci-fik technikai fejlődésre vonatkozó optimizmusát - a technológia fejlődik, a nyomor marad -, másrészt elődeinél is nagyobb bátorsággal merített a posztmodern irodalom eszköztárából. A nyomában diadalútra indult punk szócska hamarosan számos tematika revízióját hozta magával: míg a cyberpunk és a posztcyberpunk elsősorban a komputertechnikához és a körülötte kialakult szubkultúrákhoz kötődött, a biopunk és a nanopunk a bio- és nanotechnológia fonákjáról értekezik előszeretettel, a science fictionön kívül pedig a splatterpunk újbrutál horrorja és az elfpunk modern környezetbe helyezett, komor fantasyje zilálta szét a korábbi sztenderdeket. A pesszimista jövőképek mellett a cyberpunk technoszkepticizmusát a steampunk irodalom ültette át az alternatív történelmi regények műfajába, miközben társainál jóval markánsabban épített a spekulatív fikció eszképista vonásaira. A gyakran fantasyelemekkel vegyített zsáner ugyan bőséggel épít a tizenkilencedik század végére visszarévedő kamaszos nosztalgiára - legyen ennek tárgya a gentlemanekkel és kéjnőkkel teli, szmogos London vagy a hasonlóan vonzó vadnyugat -, de ezt a cyberpunkhoz hasonlóan gyakran mocskosan realista környezetrajzok és a társadalmi elnyomás különböző módozatainak ábrázolása teszi idézőjelbe.

Ha a cyberpunknál és társainál a revízió és a műfaj-dekonstrukció jelentette a közös nevezőt, a valamivel később nevesített new weird és slipstream az egyes szövegeken belüli hangnem- és motívumkeverésekkel korrodálja tovább a tradíciókat, olyannyira, hogy utóbbi önálló műfajként nem is értelmezhető. A lovecrafti hagyatékban gyökeredző new weird legalább esztétikai programmal bír, melyben a "különösségből" épített rendszer, a horror, a fantasy és a sci-fi hatáselemeinek keverése szül hibrid szövegeket, ahol egy csápos-mechanikus torzó már nem szükségszerűen fenyegető Másik (mint a klasszikus weird fictionben), hanem az ábrázolt, nem emberközpontú világ normáihoz tartozik. Szemben a new weird irodalomban ábrázolt világok és társadalmak komplexitásával - amely így megtartja a sci-fi racionális szemléletmódját - a szintén a szürrealizmus felé húzó slipstream (illetve underground-extremista kisöccse, a bizarro) már éppen a tudományos fantasztikus irodalom játékszabályainak megtagadásával tüntet. Átfogó tematikus jegyek híján a slipstream az a műfaj, amely valójában nem létezik, sokkal inkább beszélhetünk kánonok - fantasztikum és magasirodalom - metszéspontjában született irányzatról, ahol egyaránt találunk a sci-fi-elemeket csak díszletként használó, kanonizált szerzőket és a gettót belülről leépítő, akadémikus figyelemmel kitüntetett alkotókat. A slipstream fogalmának létrejötte önmagában tünetértékű: bár a tematikus műfajhálózatok többnyire még szétszálazhatók, a magas- és tömegirodalom szembeállítása minden újabb hibrid szöveggel veszít az érvényességéből. Az Amazing Stories őslevese egy évszázaddal később irodalomtudományi kurzusokon és kemény borítós presztízskiadványokban fortyog tovább.

false

 

 


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.