85 éves korában meghalt Carmen Balcells, a spanyol és portugál nyelvű világ legbefolyásosabb irodalmi ügynökségének alapítója, névadója, tótumfaktuma. Eddig ez még nem igazán közérdekű hír, legalábbis Magyarországon nem az. De az talán már jelez valamit a fontosságából, hogy az utóbbi évtizedek spanyol és latin-amerikai irodalmi Nobel-díjasai közül ötöt is ő képviselt: García Márquezt, Vicente Aleixandrét, Pablo Nerudát, Camilo José Celát és Vargas Llosát. És persze még egy csomó mindenki mást, a nemzetközileg kevéssé ismert, de annál zseniálisabb uruguayi Onettitől és a kubai Cabrera Infantétől kezdve a túlzottan is ismert Isabel Allendéig. De messze nem ez az igazi érdeme, hanem az, hogy az ő nevéhez fűződik a modern latin-amerikai regény berobbanása a világirodalmi köztudatba.
Nehéz ezt manapság elképzelni, pedig így volt: a hatvanas évek közepéig a kutya se ismerte a latin-amerikai prózát. És ezen az állapoton még olyan szeszélyes kivételek se változtattak, mint a guatemalai Miguel Ángel Asturias 1967-es Nobel-díja. Borges főleg magánkiadásokban publikált, és egy francia irodalmi folyóirat különszáma révén kezdett nemzetközileg ismert lenni. Amikor pedig a hatvanas évek elején Carlos Fuentes mexikói íróként mutatkozott be a párizsi Gallimard kiadónál, a titkárnő visszakérdezett: sans blague? (viccel?). És itt lép a képbe Carmen Balcells, aki 1960-ban irodalmi ügynökséget alapított egy olyan országban, ahol ez az intézmény lényegében nem létezett, és ha igen, egyáltalában nem számított.
Ahogy az már ilyenkor lenni szokott: nem lett volna elég a megfelelő ember, ha nem lett volna meg hozzá a megfelelő hely. Ez a 60-as évek ódon varázsú, de kulturálisan egyre inkább bizsergő Barcelonája volt, ahol sok fiatal latin-amerikai író keresett európai menedéket, köztük García Márquez is, aki hét évig élt ott. Vargas Llosa nem: ő Londonban robotolt, és Carmen Balcellsnek el kellett menni hozzá és havi 500 dollárt fölajánlani, hogy csak az írással foglalkozzon. Akkor már ő is Barcelonába költözött. Ez 1970-ben történt, és addigra már nem kellett külön protekció a kortárs latin-amerikai prózának. Ebben a hihetetlenül gyors áttörésben a Száz év magány 1967-es megjelenése mellett Carmen Balcells remek szimata, üzleti érzéke és elsöprő egyénisége is közrejátszott. Pedig nem volt az a kifinomult ízlésű lélek.
Én 1986 augusztusának legvégén ismertem őt meg. Friss férjként akkor költöztem ki Barcelonába, nem volt munkám, a hajdani ismerőseim egytől egyig leráztak. Fogalmam se volt, mihez fogok kezdeni, és máris visszasírtam a jó kis félállásom a Színházi Intézetben, Bacsó Banánhéjkeringőjének akkor lezárult forgatását, melynek főszereplője lehettem, meg egyáltalán a keserédes pesti kavart. Akkor, a levertség és honvágy hatására fogant meg bennem az, amiből jó negyedszázad múlva a Pesti barokk című első regényem lett.
Vasárnap kora este történt, 6-7 óra tájban, ott délutánnak hívják: egyszer csak megszólalt a telefon. Mivel én senkitől nem vártam hívást, a feleségem vette fel, majd kikerekedett szemmel lefogta a kagyló beszélőkéjét, és úgy suttogta: Carmen Balcells keres. El nem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem, és azt sem, hogyan talált rám. Aztán kiderült. Egy fél évvel azelőtt beadtam az ügynökségbe egy általam fontosnak tartott és akkortájt igen elszigetelt kubai író, Anton Arrufat általam írt bemutatóját, hátha érdekli őket. Emiatt akart velem beszélni Carmen. Jó, persze, de mikor? Hát most, ha ráérek…
Az irodalmi ügynököknek manapság rettenetesen rossz a sajtója. Joggal. Igazi rémtörténetek keringenek sikerkönyvekhez csapott fércművekből álló kötelező szerződési csomagokról, meg sem írt amerikai regények millió dolláros szerződéséről, az egész irodalmi értékrendet és a piacot felborító ügynöki machinációkról. A fenti történetből talán kiderül, hogy Carmen Balcells nem ilyen volt. Benne egy kofa kemény anyagiassága és szentimentalizmusa keveredett. Üzletben nem ismert kíméletet, de a hatalmas, pompás, két utcára néző irodája fölött volt néhány lakása, amit megszorult íróknak kölcsönzött ki, akár hónapokra.
Természetesen, amikor odavágtattam hozzá, kiderült, hogy egyáltalában nem az általam protezsált kubai szerzőről óhajt velem beszélni. Le akart szerződtetni. Volt neki az a tíz sztárírója (Márquez, Cortázar, Llosa, Fuentes, Cela, Amado, Allende…), azokkal nem volt gond. De akadt ott jó pár kevésbé ismert szerző, meg több tucat, aki szerette volna, ha az ügynökség képviseli, azokkal pedig senki se törődött. Százával álltak ott az olvasatlan könyvek, kéziratok. Ezt az irodalmi tolulást kellett volna nekem valahogy megoldanom, mint az új szerzők részleg osztályvezetőjének. Naná, hogy elvállaltam. Sőt, meg is oldottam. Azt most nem mondom meg, hogyan, szakmai titok, máig ebből az ott kidolgozott trükkből élek. Mindenesetre a Pesti barokknak egyelőre annyi volt.
Csakhogy közben elment a kedvem dologtól. Sok minden nem tetszett nekem ott. Az az igazság, hogy a Színházi Intézetben jobb dolgom volt. Ott például lehetett kaszinózni, meg akkor bejárni, amikor jólesett. És nekem speciel ritkán és akkor is későn esett jól bejárni. Bezzeg az ügynökségnél. 9-kor mindenki elvágólag ott volt, 6-kor járt le a munkaidő, és Carmen fél 6 körül jelent meg. Akkor kezdett inspekciózni, megtárgyalni az ügyeket a felelősökkel. És persze mindenki maradt. Kivéve engem, aki nem ezt vártam a szabad piactól. Ráadásul mindenkivel kötözködött, csúnya hangon. Velem még nem, de tudtam, egyszer rám kerül a sor. Nem akartam megvárni. Három hónap után felmondtam. Úgy csinált, mintha kétségbeesett volna, pedig valójában nekem lett volna okom rá: megint az utcára kerültem.
Aztán persze még sokszor összefutottunk itt-ott, de már korántsem volt túlságosan szívélyes. Nemcsak velem, senkivel se, kivéve a kedvenc szerzőit. Addigra már élő legenda lett, megközelíthetetlen mítosz, arról híres, hogy szinte nem áll szóba senkivel, a levelekre, ajánlatokra nem vagy csak nagyon késve válaszol. És nemcsak ő személyesen. Maga az ügynökség sem. Utoljára jó egy éve kerültem vele kapcsolatba. A Magvető akkori igazgatója és az én akkori kiadóm, Morcsányi Géza kért meg, hogy próbáljam elérni őt, mert lejártak a Márquez-szerződések, és időtlen idők óta nem felelnek a leveleikre. Írtam Carmennak egy mailt, azonnal válaszolt. Kedves volt, közvetlen, fölemlegette a régi szép időket. Egy csapásra megbocsátottam neki a záróra előtti érkezéseket, a késő esti értekezleteket, a munkatársak dadogós, fejhangú szekírozását, és hirtelen úgy éreztem, hogy beengedtek abba a csodálatos irodalmi körbe kibicnek, amit végül is ő hozott össze, és az ő nevéhez kapcsolódik, most már mindörökké.
