Nekrológ

Az utolsó népi író

Ficsku Pál (1967–2024)

Könyv

Az első, A videódisznók esete és más történetek című, a Seneca Kiadónál 1995-ben megjelent novelláskötetének fülszövegében ez olvasható: „Reményei szerint ő az utolsó népi író. Kötetét mindenkinek figyelmébe ajánlom.”

Nem tudom, ki írta a fülszöveget, talán a ki­adó, talán Gyulai Csaba, aki Ficsku vélhetően legjobb ismerője volt. Akárki is lett légyen, mindenesetre, ha a remények igaznak bizonyulnak, akkor itt állunk mi, a magyar irodalom ismét kissé árvábbá vált olvasói népi író nélkül: Ficsku Pál a március 15-re virradó éjszaka, 57 éves korában elhunyt.

Ficsku Gyulai Csaba néven 1967. január 22-én született Debrecenben, „a Homok u. 39. alatt, ami arról híres, hogy húsz méterre van tőle a Makk Tizes nevű kocsma”, ahogy azt magáról az Irodalmi Jelen oldalán olvasható önéletrajzában írja.

A Magyar Napló 1992-es Örkény-pályázatán jóformán a semmiből (nem is jóformán, ténylegesen az ismeretlenségből) feltűnt egy Ficsku Pál nevezetű debreceni író, novellája második helyezést ért el (az első helyezett amúgy Kőrösi Zoltán lett). Sajátos, mondhatni teljesen egyedi nyelvezete, fékezhetetlen mesélőkedve, az országot keresztül-kasul bejáró ember saját tapasztalatain alapuló, persze ezerszeresen átgyúrt történetei révén viszont egy csapásra ismert lett, tényleg berobbant az irodalmi életbe, és berobbant az irodalmi köz­életbe is. Ficsku igen rövid idő alatt szinte mindenkinek a kedvence lett.

Akkoriban én minderről semmit nem tudtam, tudniillik éppen Németországban éltem, és (micsoda barbár világ!) akkoriban még nem volt internet. Minden (mai mértékkel mérve) később jutott el hozzám, a könyvek, folyóiratok, egyebek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.