Bal, jobb, mindegy - Könyvsorozatok a 20. század első felének magyar irodalmából

  • Kádár Judit
  • 2010. szeptember 30.

Könyv

A régi rendszer már a végét járta, amikor 1989-ben sorra alakultak a saját haszonra dolgozó magánkönyvkiadók. Evidensnek tűnhetett számukra, hogy az 1948. évi kommunista hatalomátvételt követően betiltott háború előtti magyar könyvek újrakiadása nemes cél és egyben jó üzlet lehet. Válogatni bőven volt miből, hiszen a kultúrpolitika irányítói a "polgári" jellegűnek ítélt művek tömegeit vonták ki a forgalomból. Az elmúlt 20-22 évben a merészebb kiadók egymás után jelentették meg a hajdan indexre tett vagy csak elfeledett regényeket, a jobb eladhatóság érdekében sorozatokba szervezve őket, de sokan belebuktak, s a megmaradtak sem dicsekedhetnek túl sok sikerrel.

A régi rendszer már a végét járta, amikor 1989-ben sorra alakultak a saját haszonra dolgozó magánkönyvkiadók. Evidensnek tűnhetett számukra, hogy az 1948. évi kommunista hatalomátvételt követően betiltott háború előtti magyar könyvek újrakiadása nemes cél és egyben jó üzlet lehet. Válogatni bőven volt miből, hiszen a kultúrpolitika irányítói a "polgári" jellegűnek ítélt művek tömegeit vonták ki a forgalomból. Az elmúlt 20-22 évben a merészebb kiadók egymás után jelentették meg a hajdan indexre tett vagy csak elfeledett regényeket, a jobb eladhatóság érdekében sorozatokba szervezve őket, de sokan belebuktak, s a megmaradtak sem dicsekedhetnek túl sok sikerrel. A magyar irodalom aranykorának újra felbukkant műveiről és szerzőiről egy-két kivétellel alig tudunk többet, mint akkor, amikor semmit nem volt szabad. A kivételek közé számít Márai Sándor, akitől mostanában sikk idézni, és a korábban ugyancsak publikációs tilalommal sújtott nacionalista és antiszemita Wass Albert, akit a jobboldalon ma virulens kultusz övez (lásd: Wass, a közös tabu, Magyar Narancs, 2007. november 1.). Az újra megjelentetett könyvek többsége azonban visszhang nélkül hull vissza a feledésbe. A kudarcért a kiadók és a kulturális újságírás egyaránt okolhatók. A könyvkiadók kezdettől hajlanak rá, hogy a nagyobb bevétel reményében az értékes irodalmat is populárisnak beállítva adják el, ráadásul az olvasók tájékoztatásán is spórolnak. A kulturális sajtó képviselői pedig nemigen fáradoznak annak eldöntésén, hogy az adott könyv bóvli-e, vagy figyelmükre méltó műalkotás.

Frivol csomagolás

A kiadásra szánt alkotások kiválasztását eleinte alaposan megnehezítette, hogy negyven éven át nemcsak a könyvek publikálását nem engedélyezték - róluk érdemben írni sem lehetett. Korszerű elemzések, értékelés hiányában az új korszak gyakran tapasztalatlan szerkesztői kénytelenek voltak a szájhagyományra, valamint saját megérzéseikre támaszkodni - és nem mindig választottak szerencsésen. Az elsők közt, még 1989-ben alakult Garabonciás például a keresztény úri középosztály írójaként indexen lévő Tutsek Anna Cilike-sorozatának kiadásával indított. A kiadó minden bizonnyal azért döntött az 20-as, 30-as években a tinédzser lányok kedvencének számító sorozat újrakiadása és ezzel a már saját korában is maradi nézeteket valló írónő rehabilitálása mellett, mert a szeles, ügyetlen Cilike alakja a szóbeli hagyományban generációról generációra hagyományozódott. Csakhogy a szüleinek, majd férjének fenntartások nélkül engedelmeskedő hősnő, aki a háború előtti patriarchális nőideál megtestesítője volt, a női egyenjogúságon átesett társadalomban anakronisztikus figurának bizonyult. Korszerűtlenségét a szerkesztők is észrevehették, mert távolságot tükröző, ironikus könyvborítókat terveztettek a hét kötethez. A kicsit bugyuta Cilikét ábrázoló, szecessziós jellegű fedőlapok arra utaltak, hogy az olvasó némiképp idejétmúlt szórakoztató lányregényeket tart a kezében, ami a Tutsek-könyvek esetében így is volt. Ám a kiadó sajnálatos módon a többi, a magas irodalom mércéjét megütő könyvénél is leragadt az álszecessziós, ironizáló stílus mellett. A Garabonciás ráfizetett az olvasók félrevezetésére: rövid három év után eltűnt a piacról. (A művek kiválasztásában a kiadók egyébként továbbra sem igen támaszkodhatnak az irodalmárokra; a szakma lassan ébred, a magyar irodalom pár éve megjelent, újraírt történetében a 20. század első felének átértékelése éppen csak megkezdődött. De ha volna kire hallgatni, úgy tűnik, a kiadók akkor is a saját fejük után mennek: például e lap "Elsüllyedt szerzők" sorozata is hiába ajánl új kiadásra méltónak tartott szerzőket.)

Szerencsére a talpon maradt vagy újonnan alapított kiadók a nehézségek ellenére sem adták fel, hogy a történelmi süllyesztőből előbányásszák a hajdan betiltott, illetve az irodalmi hagyományból időközben kiesett műveket. Az 1998-ban gründolt Ulpius például a második világháború előtti regények megjelentetésére 2007-ben Anno címmel indított sorozatot "közös múltunk nyilvános kibeszélése érdekében". Számos, érdeklődésre joggal számot tartó alkotást adott ki, köztük Molnár Ferencnek az 1910-es évek (a maira hasonlító, korrupt) Budapestjéről szóló Az éhes város című szatirikus művét, vagy az irodalomtörténetből Ady Endre barátjaként és a modern irodalom támogatójaként ismert báró Hatvany Lajosnak a magyarországi zsidóság asszimilációjáról szóló önéletrajzi családregényét, a "magyar Buddenbrook-háznak" is nevezett Urak és embereket. Egy tucat kötet után, alig két év alatt az Anno mégis befulladt. A szándéka szerint "közszolgálati feladatot" is vállaló kiadó annak ellenére vallott kudarcot, hogy a regények többségét a két világháború közti bestsellerek közül választotta ki, s hogy az elbukott vetélytársak kárán okulva a "vizuális megjelenésre is nagy súlyt fektettek". A borítókat a "célcsoporttal" személyes kapcsolat kialakítására törekvő, "márkaközpontú" marketinges cégre bízták. A köteteken valóban messziről látszott, hogy az Ulpius kiadványai, de az invenciózus és szellemes, ám túl harsány és frivol külső alapján a nyilvánvalóan a komoly irodalom kategóriájába tartozó művek is egy kaptafára készült, modern ponyvának tűntek. A szövegek értelmezését segítő, azokat tágabb irodalomtörténeti-kulturális kontextusba helyező, ismeretterjesztő utószókra az Ulpius is sajnálta a pénzt, s végül a sajtó kezdeti érdeklődése ellenére szinte mindegyik kötet visszhangtalan maradt. Ha a kezdő Garabonciás a dilettantizmusára fizetett rá, úgy tűnik, az Anno sorozat az üzleti profizmusba vetett túlzott hitnek esett áldozatul. (Bár az elspórolt utószók miatt még azt sem tudni, vajon kikből is állt volna a "célcsoport".)

Női szemszögből

A nagy túlélőnek számító, még 1989-ben (Ikrek néven) alapított Kráter Műhely Kiadó 2009-ben Aranyrög Könyvtár címmel kezdett sorozatot, azzal a céllal, hogy "eltitkolt, feledésbe merült, négy évtized cenzúrája által kivetett szépirodalmi műveket" hozzon vissza a köztudatba. A jobboldali olvasótábor egyik kedvencének számító, Wass Albert népszerűsítőjeként elhíresült kiadó ezúttal meglepően kiegyensúlyozott válogatással rukkolt elő. A sorozat jellegét meghatározó nyitó kötetnek Herczeg Ferenc Északi fény című regényét választották. A tiltott, majd a szocializmus vége felé tűrt kategóriába tartozó konzervatív író az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején játszódó regényben mind a kommunizmus, mind a Horthy-korszak alatt elkövetett vérontást elítéli, sőt Herczeg ügyelt rá, hogy egy mellékszál beiktatásával az antiszemitizmus látszatát is kerülje. A többségükben a Horthy-érában született művekből álló sorozatban kiadtak első világháborús szovjet hadifogságról szóló baloldali "riportregényt" és a női homoszexualitást megértéssel ábrázoló alkotást is (Markovits Rodion: Szibériai garnizon, Indig Ottó: Kánikula). Mi több, az Ulpius-házzal szemben, amely sorozatában kizárólag férfiak írásait adta közre, holott számos, nők által írt második világháború előtti bestsellerből is válogathatott volna, a magát konzervatívnak valló Kráter sorozatának tíz szerzője közül öten nők. Egyiküknek, a polgári középosztályba tartozó, a szocializmusban katolikus szellemiségű lányregények írójaként beskatulyázott és betiltott Kosáryné Réz Lolának történelmi regénytetralógiáját a közelmúltban dobták piacra. Az eredetileg 1942-1947 között megjelent kötetek a török korban élt első hősnő leányági leszármazottainak sorsát bemutatva női szemszögből ábrázolják a magyar történelem utolsó négyszáz évét - s bár a kor identitást kereső társadalmában tucatszám jelentek meg történelmi regények, Kosáryné műve feminista szemléletmódja, pacifizmusa és kötetről kötetre erősödő antirasszizmusa miatt minden bizonnyal unikum.

E tetralógia sorsa jól mutatja, hogy a 20. század első felének irodalmában van mit keresni. Bár megjelenésükkor mindegyik kötetről született kritika, az írónőket egyébként sem sokra tartó korabeli irodalmárok figyelmét a háborús viszontagságok közt még az is elkerülte, hogy a négy könyv összefüggő egészet alkot. Az pedig, hogy az 1948-ban elhallgattatott, az Írószövetségből is kirúgott írónő idős korában az íróasztalfiókjának továbbírta az eredetileg a háború végén lezáruló történetet, csak most derült ki: a negyedik kötet tartalmazza az eddig publikálatlan folytatást. Ezúttal utószó is van - bár a kiadó nem a korszak irodalmának valamelyik szakértőjét kérte fel, hanem Kosáryné egyik unokáját, aki nem takarékoskodik a "Nagymama" művészetének dicséretével. A Kráter okulni látszik elődeinek részben a rosszul megválasztott borítók miatt bekövetkezett kudarcából, és a tartalommal adekvátabb külsővel látja el a sorozat köteteit - a tetralógiához például Iványi-Grünwald Béla és Csontváry Kosztka Tivadar alkotásait használták fel. Nem meglepő, hogy a szokásosnál nagyobb szellemi ráfordítással kiadott Kosáryné-kötetek jól fogynak, bár a kulturális újságírók figyelmét egyelőre sem ezek a regények, sem a sorozat többi darabja nem keltette fel. Mint ahogy a második világháború előtti társadalmi problémákat feszegető, újra kiadott kötetek zöme sem. Konzervatív, modern, bal, jobb - mindegy. Pedig az aforizma szerint aki elfelejti a múltat, annak újra kell élnie azt.

Neked ajánljuk