Elhűl szinte az ember: ha ez a líraiba, önéletrajziba szőtt vagy olykor dühödten belebogozott esszésorozat óvatos, micsoda üvöltéseket szabadítana föl óvatlan változata. Balogh Attila egészen rövidre és tömörre desztillált, kegyetlenül kérgesített szövegei hol az önkínzó kíméletlenség és a dühödt restelkedés, hol meg a szelíd emlékezés és a szenvedélyes gondolatiság végpontjai között lebegnek. Illetve dehogy lebegnek, zuhannak inkább, önsúlyuk szinte meteorként csapja oda őket befogadójukhoz. Néha az az ember érzése, hogy még így, befejezetten, kinyomtatva is egyre csak sűrűsödik a könyv, még fájdalmasabbra csupaszítva a beletörődve elfogadott emlékek alatt fortyogó szenvedélyt, kielégíthetetlen dühöt.
Az írások elrendezése egyfajta belső fejlődést, kintről befelé haladást érzékeltet, ezt pedig semmi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy a kötet első két szava: Ady Endre, az utolsó pedig az, hogy bepólyázva. Mintha bátortalanul tapogatózva, messziről közeledne felnőttkori, költői énje felől gyermekbénulásos, nevelőotthonos gyerekkora felé. A pár szóba foglalt, nyomasztó életesemények azonban nem írják felül a lírai elvontságokat és a mai társadalmi gyakorlatról szóló rövid eszmefuttatásokat, amelyek rációját néha túl hamar söpri félre az érzület vagy akár egy-egy remek, láttató és eredeti szóképzés. Jól illenek hozzájuk Vári Ágnes hasonlóan talányos, éppenséggel nem igazán mosolyogtató grafikái.
A formás kis kötet egyfajta mély megkeseredettséget sugall, amit a szerző szerencsére képes a panasz parttalansága helyett az érett – és persze sokat próbált, sok mindenen keresztülment – keménység szűkszavúsága felé terelni. Ezen a módon sikerül elkerülnie az olvasó kellemetlen, félszívű sajnálatát, és helyette egészen különös, tisztaságot sugárzó elszántságot ébreszt. Innen nézve az önéletrajzi elemek is letisztult lírává formálódnak át.
Lector, 2014, 90 oldal, 2000 Ft
