Könyv

Sodrásban

Totth Benedek: Holtverseny

  • Horváth Györgyi
  • 2015. május 17.

Könyv

„Egész helyes az arca, hirtelen nem tudom, melyik pornósra emlékeztet” – így jellemez a Holtverseny névtelen főszereplője egy lányt, aki tetszik neki. 16-17 éves vidéki kamaszok világában mozgunk, akik életét a pornó, a drogok, na és az úszóversenyekre készülés tölti ki – ugyanis versenysportolókról van szó.

Az újgazdag és gátlástalan Kacsa, a teljesítményéhes és agresszív Bója, a tehetséges, de magát megvédeni nem tudó Zolika, valamint a névtelen főszereplő-elbeszélő, illetve állandó lánykísérőik, a közösbe dobott Niki és Viki valahol vidéken, egy viadukt környéki városkában tengetik napjaikat. Járnak reggelente edzésre, napközben időnként iskolába, és a körü­löttük lévő világ kaotikusságát – hiteles és elérhető felnőttek útmutatása híján – filmek, zenék és hardpornó-jelenetek segítségével próbálják megérteni. Egy ilyen világban egy-egy érdekes leányarc legkönnyebben az aktuális pornósztárválaszték segítségével jellemezhető, a lányok iránti érdeklődés promiszkuus és érzelemmentes szexualitásba fordul át, a dopping, a drogok és orvosi igazolások pedig már-már csere­kereskedelem alapját képezik. Súlyát és irányzékát vesztett, kiüresedett világról van szó, melynek szlenggel kevert mondatai, a szexet, erőszakot és a csúcskategó­riás árucikkeket felértékelő dikciója, hallucinatórikus betétei olyan angolszász klasszikusok világát idézik meg, mint Bret Easton Ellis, Raymond Carver, Hunter S. Thompson, vagy éppen a Trainspotting című kultuszfilm. Erőszakba átforduló ifjúságiregény-jellege pedig A legyek urára hajaz.

A Holtverseny lapjain az emberi kapcsolatok végtelenül kiüresedettek, mechanikusak, és tulajdonképp személytelenek. A szereplők szülei kivétel nélkül mind hiteltelenek (akár mert legyőzte őket az élet, akár mert tulajdonképp kivonultak a gyerekeik éle­téből, és már csak az általuk biztosított anyagi javak révén vannak jelen benne), ezért Bandibá, a szadista edző és a versenyuszodák világa válik normaképzővé és az egyetlen szilárd ponttá. A szereplők innen ismerik egymást, itt találkoznak, konfliktusaik is innen erednek, és ők maguk is innen indulnak újabb és újabb, tiltott örömöket magukba foglaló portyákra (legyen az szex, drog, jogosítvány nélküli vezetés vagy bármi egyéb). Talán az uszodák világa, az elembertelenítő versenysport köszön vissza a szexualitás mindent átjáró és stresszlevezető jellegében is, vagy akár abban, hogy a szereplők gátlás nélkül nyúlnak tiltott szerekhez – hiszen az ifisportolókat „nem ellenőrzi senki”. Az uszoda központi szerepe érhető tetten abban is, hogy a főszereplő végül saját megmenekülését is jó úszótudásának köszönheti: ennyiben a döntése, miszerint az iskolát hanyagolja, az edzésekre viszont szorgalmasan eljár, utólag is jó választásnak bizonyul. Ebben a világban az életre és a túlélésre az uszoda, a kíméletlen versenysport készít fel, és nem az iskola.

Túlélni pedig nagyon is fontos ebben a regényben, ugyanis a lapokat kezdettől fogva átjárja az erőszak. A könyvben többen is meghalnak, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy végül a jó győzne és a rossz nyerné el a büntetését. A halálesetekben ugyanis valahol mindenki benne van, akár tevőlegesen, akár úgy, hogy elmulaszt segítséget nyújtani. Ennyiben a könyv zárása, ahol az egyik szereplő hirtelen környezete fokozódó rokonszenvével és megértésével szembesül, minden, csak nem megalapozott – inkább valamiféle torz, ironikus fintor a világra. Itt ugyanis az erőszak, a pénz, a hatalom és a véletlen uralkodik, és semmiféle belső erkölcsi parancs nem ad segítséget ahhoz, hogy mi a helyesebb döntés: szétverni haldokló társunk fejét egy kővel, vagy inkább kihívni a mentőket. Ez a jelenet gyakorlatilag ­háromszor is megismétlődik a könyvben, mindig egy picit más csomagolásban és más szereplőkkel, de alapvetően ugyanazt az erkölcsi dilemmát tálalja újra. A Holt­verseny egyik erénye pedig épp ez: hogy ezeken a konkrét jeleneteken keresztül nagyon finoman, közvetlen közelről és meggyőzően ábrázolja a szereplők belső kiüresedettségét. Nem moralizál, nem ítélkezik, csak ábrázol – de azt pontosan és szenvtelenül teszi, s mégis anélkül, hogy elidegenítené az olvasótól a hőseit.

A regényben jól megrajzoltak a karakterek, a leírások pedig aprólékosak, minden részletre kiterjedőek és lassan csordogálóak. A lassú és részletező elbeszélőtempó ugyanakkor végtelenül elszegényített cselekményvezetéssel kombinálódik, ami az állapotszerűség érzetét kelti: a feszültség csak lassan, alig észrevehetően nő, és szinte a legutolsó lapokig nem történik semmi klasszikus értelemben vett sorsfordító esemény. Totth regénye ennyiben olyan, mint egy kiterjesztett novella: a lassan kibontakozó bonyodalom végül egy minden szálat összefogó és minden feszültséget egyszerre kirobbantó és feloldó csattanóban kulminálódik. Valahogy úgy, ahogy a főszereplő játszik el Kacsával a könyv egyik pontján, edzés közben: az utolsó pillanatig lassúságot tettet, hogy aztán a mindent eldöntő utolsó fordulóban maga mögött hagyja a meglepett ellenfelet, és győztesként ússzon be. Szép hajrá, jó könyv, ügyes célba érés.

Magvető, 2014, 248 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk