Ha eddig Krasznahorkai neve nem lett volna eléggé benne a köztudatban magyar és nemzetközi szinten, akkor most már biztos stabilan benne van. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és egyéb irodalmi remekek szerzője ugyanis a 2015. május 19-i díjátadón elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat. Míg előbbiről elég sokat, utóbbiról, magáról a díjról viszonylag kevesebbet tudunk.
A Booker élelmiszer-ipari vállalat 1968-ban döntött úgy, hogy támogatandó az irodalmi életet, létrehoz egy évente kiosztott elismerést: ez lett a Booker-díj. A minta a francia Goncourt-díj volt, a cél pedig a magas irodalmi művek, az igényes és művészileg értékes fikciós regények iránti igény fellendítése. A díjat gondozó alapítvány (a Booker Prize Foundation) elnöke máig azt az egyetlen szempontot tartja döntőnek, hogy a díj megmutassa a zsűri által az év legjobbjának ítélt regényt. Regényt, és nem életművet – legalábbis ez volt a működés alapvetése egészen 2005-ig. Addig ugyanis a Booker-díj, majd 2002-től a Man Group befektetői csoport anyagi támogatásának bevonásával Man Booker-díjként tovább élő elismerés célja csupán az év legjobbjának ígérkező, angol nyelven megjelent fikciós regényének kiemelése volt. A jelöltek olyan Nagy-Britanniából, Írországból vagy a Nemzetközösségből származó írók regényei lehettek, amelyek eredetileg angol nyelven és az Egyesült Királyság területén is megjelentek. A díj két irányban fejlődött tovább: egyrészt 2013-ban kinyílt a terep a világ bármely pontjáról érkező, eredetileg angolul írt regénye számára. Másrészt 2005-ben létrehozták a Nemzetközi Man Booker-díjat.
| ||
Utóbbit kétévente osztják ki, és az angol keretek között mozgó elődjével szemben nem egyetlen mű, hanem egy életmű érdemelheti ki. A fikciós irodalom itt is kötött, posztumusz díjazás nincs: állampolgárságtól és nemzetiségtől függetlenül a világon bárhol élő író kerülhet a jelöltek listájára. Egyetlen sarkalatos pont, hogy a művek jó része angol nyelven is megjelent kötet legyen. A zsűri egy „longlist”, majd egy „shortlist” összeállítása után, a díjátadó ceremónia napján dönt a nyertesről. A zsűri tagjai pedig lehetnek kiadók, írók, volt díjazottak, akadémikusok, kritikusok is. Őket szintén egy testület, az úgy nevezett e-Council választja, amely tulajdonképpen folyamatosan bővülő tanácsadó hálózat a volt jelöltek, díjazottak és zsűrik tagjaival, és műveket, írókat ajánl. Ahogy egy interjúban a Booker Prize Foundation elnöke, Ion Trewin elmondta, a testület nem egy kritikusok és irodalmárok alkotta zárt, belterjes közeg, hanem tagjai lehetnek költők, írók, rendezők, színészek, akár politikusok is; a cél az „átlagember” véleményének tükrözése. Egyetlen döntési szempont pedig, hogy a díjat „a zsűri által az év legjobbnak ítélt regénye” kapja; a nemzetközi díjazás esetében pedig a legjobbnak ítélt életmű.
A díj ráadásul nem pusztán szellemi dicsfény és kulturális hátba veregetés – a nemzetközi díj 60 000 fonttal (25,8 millió forinttal) jár; míg az angol regény nyertese 50 000 fontot (21,5 millió forint) kap. A tíz nevet tartalmazó shortlist finalistái pedig 2500 fontnyi „vigaszdíjjal” mehetnek haza. Nem lehet elfelejteni azonban, hogy esetünkben nem mindegy a fordító kiléte sem – ezért a nemzetközi díjazás kiterjed a nyertes szerző által kijelölt fordítóra is, akit munkájáért 15 000 fonttal jutalmaznak.
Az idei tíz jelölt közt volt argentin (César Aira), libanoni (Hoda Barakat) és dél-afrikai (Marlene van Niekerk) szerző is, bemutatkozásuk megtekinthető a díj hivatalos honlapján – közülük választotta a legjobbnak az öttagú bírálóbizottság Krasznahorkait. A zsűribe idén Wen-chin Ouyang, a Londoni Egyetem professzora; Nadeem Aslam pakisztáni író; Elleke Boehmer oxfordi professzor és kritikus; Edwin Frank, a New York Review Books Classics kiadója és Marina Warner angol író tartozott.
| ||
Krasznahorkai életművét többek között nyelvezetének és komplexitásának egyedisége; a komikus, a kilátástalan és transzcendens dimenziók összjátékának felmutatása; a XX. század történelmének és a diktatórikus rendszerek létmódjának ábrázolása miatt tartották a díjra érdemesnek. Elődeiként pedig olyan szerzőket emlegethetünk, mint az utóbbi három amerikai díjazott: Lydia Davis (2013), Philip Roth (2011) és Alice Munro (2009); illetve a nigériai Chinua Achebe (2007) és az albániai Ismail Kadaré (2005).
A 2002-ben alapított Booker Prize Foundation a díjazást működtető rendszer gondozásán túl különféle kulturális projektekkel is igyekszik kitűnni. Az irodalom promotálása, a magas kvalitású művek iránti érdeklődés növelése egyfajta alapvető célkitűzés. Ezt a könyvtárakkal és az egyetemekkel való együttműködésekkel próbálják megvalósítani, oktatási programokat szerveznek, író-olvasó találkozókat egyetemistáknak, írószemináriumokat és workshopokat. Emellett kiemelten támogatják a művek Braille-írással, illetve hangoskönyvként való megjelenését.
A díj 47 éves történetében a leggyakrabban elhangzott kérdés persze az, hogy vajon mire költi a nyertes író a kiemelkedő pénzösszeget. A. S. Byatt, aki ’90-ben kapta az elismerést Possession című regényéért, például azt nyilatkozta, hogy provence-i háza mellé úszómedencét építtetne. A ’98-as díjazott Ian McEwan „valami abszolút haszontalanra” akarta költeni a pénzt; Howard Jacobson pedig új táskát ígért feleségének. A kedélyeskedésen túl azért voltak problematikus esetek is. 1980-ban például Anthony Burgess nem volt hajlandó elmenni a kiosztóra, hacsak nem garantálják neki, hogy ő lesz a nyertes. Nagy csata volt: a másik legesélyesebb műnek ugyanis William Golding Beavatás című regényét jelölték. A zsűri csupán harminc perccel a ceremónia előtt döntött – ráadásul Golding javára. Irvine Welsh Trainspottingja is zűrt okozott – több bíró is kilépéssel fenyegetőzött ugyanis, ha Welsh regénye akárcsak a longlistre felkerül. Így a művet innen kihúzták (ennek ellenére komoly nemzetközi kultuszstátuszt szerzett).
A díj 25., majd 40. évfordulójára rendezett ünnepségen pedig még a bookerek közti legjobbat is megpróbálták kiválasztani: érdekes módon mindkét alkalommal – 1993-ban és 2008-ban is – Salman Rushdie Az éjfél gyermekei című regénye lett a befutó. A legnagyobb elismerés a díjazott könyvnek ezzel szemben az, írja Ion Trewin, ha a kötetet minél több példányban adják el, ha a díjazás számszerűen is növeli az adott könyv iránti érdeklődést. Ebből a szempontból a legnagyobb nyertes Tom Keneally a Schindler listájával, amelynek a legismertebb és a legnagyobb bevételt hozó az utóélete.
