„Oly helyen jártam – versbe venni félek – hol átlátszón mint szálka az üvegben egészen jég alatt volt minden lélek.” Dante szavai. Ilyennek írja le a Pokol legalsó körét, az árulók helyét, akiknek lelke ide fagyott be. Jégkorszak ez is a javából – a lelkek jégkorszaka.
Téli pokol
Térey verses regénye szintén a befagyott lelkekről szól. Igaz, nem lent vagyunk, a föld mélyében, hanem a felszínén, az eljegesedett kérgén. A Pokol felköltözött a felszínre, az élők közé. Ám a maga módján ez is éppolyan örökkévalónak látszik, mint Dante pokla. A nem is olyan távoli közeljövőben járunk, 2019-ben. Az izlandi tűzhányóknak és az Etnának az egyidejű kitörése mintegy két irányból, hatalmas zárójelként hamufelhőkkel teríti be Európa egét, a Nap háttérbe vonul, helyébe lép a Szaturnusz, a jéghideg bolygó (s a melankólia patrónusa!), és kezdetét veszi a „Nagy Vulkáni Tél”. Soha nem tapasztalt hideget és minden emberi várakozást felülmúló mennyiségű havat hoz magával, kizökkentve az egész földgolyót addigi megszokott menetéből. E téli poklot Térey kozmikus perspektívába helyezi. Előbb fentről, a magasból néz le, s látja a Földet, amely az Ember közbeavatkozása nélkül is éli a maga befolyásolhatatlan életét, hol felforrva, hol lehűlve – mintegy cáfolva azokat, akik úgy vélik, hogy az ember képes lenne a kozmikus sorsot befolyásolni. Azután lejjebb ereszkedik, s már Európát látjuk, a „tanácstalan kontinenst”. Nem „csendes, újra csendes”, mint Petőfinél, hanem fáradt, mint Byronnál, aki 1819-es naplójában ezt írta: „oly fáradt már a glóbusznak ez a része”. Sőt már nem is fáradt, hanem beteg és haldoklik. Térey ítélete kemény és célirányos: halottak a földrész hagyományai, vallásai, halottak a tájai, az épületei, a könyvtárai, halott a sportja és a művészete. A császárkori Róma végső szaturnáliáira emlékeztet a földrész élete fővárosával, Brüsszellel, „Európa kihagyó szívverésű közepével” egyetemben. Azután tovább szűkül a fókusz, s a pillantás Közép-Európára terelődik, a kontinensnek erre a túlságosan is egyhangú, máshonnan nézve nagyon is egyforma részére, amely éli a maga „unikális sorsát”: a magyarság – a magyarok nagy fájdalmára – egybefagyott a szomszédaival, a környező népekkel, már nehéz megkülönböztetni őket, ami egyenként mindenkinek fáj, de amiben – némi távolságból nézve – van valami komikus is. S azután még tovább szűkül a fókusz: Magyarországra, ezen belül Budapestre, majd Budára, ott pedig a Svábhegyre, amely éppúgy hó alá került, mint Európa többi része.
| ||
Egy svábhegyi verses regény A Legkisebb Jégkorszak. Jól körülhatárolható helyszínen játszódik, de Térey azért soha nem veszíti szem elől a rendszeresen kozmikussá táguló perspektívát, amely kijózanító távlatba helyezi mindazt, amiről a regényben szó esik. Ami közelről nézve roppant fontosnak látszik, az messzebbről jelentéktelenné törpül, ami lentről kizárólagosnak tűnik fel, az fentről mellékessé silányul. A regény hősei között több ismerős is feltűnik Térey korábbi műveiből, az Asztalizenéből és a Protokollból. Valamennyien az úgynevezett jobb módú középosztályhoz – vagy inkább réteghez – tartoznak: diplomaták és politikusok, orvosok és televíziós személyiségek, írók és kritikusok, volt éttermesek és celebek, kitartók és kitartottak. Igazából nem történik velük semmi drámai – s ha mégis (emberrablás, baleset, félrelépés), az is elrendeződik, megoldódik. Az igazán drámai számukra a mindent beborító hó, amely nehézkessé teszi a mindennapjaikat, de azért nem forgatja fel életüket, amely kívülről nézve változatos, csillogó, közelről azonban halálosan egyhangú. Megannyi „konjunktúra-mikiegérrel”, „lobogó töredék-tehetséggel”, „bizniszkereszténnyel” találkozik az olvasó, akik szabad idejükben szórakoznak, mulatnak, buliznak – mindenki rendkívül „happy” –, másnap reggeltől azonban megint azon mesterkednek, hogyan verjenek át mindenkit. Az életük kölcsönös csalásokból áll, a kapcsolatok tönkretételéből, apró hazugságok hólabdaszerű görgetéséből, lecsúszásokból és fölemelkedésekből. Kimondatlanul is mindenki azon dolgozik, hogy a túlélés érdekében minél sikeresebben fagyassza be a lelkét. Dantéhoz fordulva: hogy megteremtse a saját poklát még itt fenn, az életben, amely annál pokolibb, minél kevésbé látszik annak. Ez tesz mindenkit lehangolóan hasonlóvá. Mindezt azonban Térey korántsem lehangolóan mutatja be. Ellenkezőleg: felvillanyozóan ábrázol egy olyan világot, amely végképp zsákutcába jutott.
Túlélési technikák
1937-ben Illyés a Nyugatban közzétett egy verset A kacsalábon forgó vár címmel. Vidékről, feltehetően Rácegrespusztáról tért vissza a fővárosba, s a hegyvasúttal ment fel a hegyre, egyre magasabbra. Ez lehetett a fogaskerekű, amely ugyanarra a Svábhegyre vitte fel őt, ahol Térey regénye is játszódik. A pusztát, a vidéki Magyarországot, de a pesti síkságot is maga mögött hagyva a költő egyre feljebb emelkedik: „Villák, virágos kertek / mellett suhantunk; egy lapos tető / homokján ifju nők hevertek; / arrébb egy árnyékos dió / alatt zöld asztalon kártyát kevertek; / dudolt a rádió. //Ahogy emelkedtünk, a levegő / mind hüvösebb lett s mind ritkább a por / és egyre barnábbak az orcák. / Mintha a lenti sík poklaiból / modern török mennyország / körein szálltunk volna egyre feljebb.” Illyés természetesen nem lenne az, aki, ha nem szőné bele, hogy a gazdagoknak ezen a kacsalábon forgó hegyén több villanyt fogyasztanak, mint egész Somogy megyében, hogy a fenti szabadtéri zsúfolt étteremben a vendégek fejenként annyit költenek egy vacsorára, amennyi odalent egy napszámos heti bére és így tovább.
Térey nagyjából ugyanezt a fenti világot írja le, jóval érzékletesebben és – ami fontos – hasonló távolságtartással, mint Illyés. Sőt talán még kritikusabban. Mégis, itt nyomokban sincsen szó Buda laposabb részeiről vagy a pesti síkságról, a vidékről nem is szólva. Pedig semmi kétség, hogy Térey éppolyan pontosan meg tudná rajzolni azt a világot is – a kortárs magyar irodalomban nincsen, aki olyan röntgenszerűen, de közben tömören tudna megjeleníteni embertípusokat, mint ő. Hogy mégsem tette, arra ennek a 2019-es világnak a monolit szerkezete a magyarázat. Illyésnél a társadalom másik, láthatatlan szeletének a puszta felidézése önmagában is azt sugallta, hogy ahol van fent, ott van lent is, és van arány, van viszony. Ebből következően az erőviszonyok sem végérvényesek, hanem megváltoztathatóak. Térey ezzel szemben olyan világot mutat be, amely örökkévalónak tűnik fel. „Kontinensünk a szemünk láttára / Egyetlen hatalmas jégtömbbé válik”, írja, s ennek a jégtömbnek immár mindenki egyformán foglya. A fent és a lent többé nem áll egymással szemben. Legfeljebb a kint és a bent. Márpedig itt senki nem rekedt ki. Mindenki „bent” van – befagyva a hatalmas globális jégtömbbe, ami nemcsak a klimatikus katasztrófa eredménye, hanem az emberi történelem befagyásáé is. Pontosabban: a magyar történelemé.
Az a réteg, amelyet Térey a regényben bemutat, nem tartozik a leggazdagabbhoz, de a legszegényebbhez sem. Középrétegnek lehetne mondani, ahonnan mindkét irányba van átjárás: van, aki fölfelé emelkedik, a láthatatlan felső szférákig, és akad olyan, aki lecsúszik, akár még hajléktalanná is válik. Ám ezzel együtt polgárinak nehezen mondható ez a réteg. A polgárság egy jól körülírható értékrenddel társul; itt azonban kizárólag túlélési technikák vannak, amelyek hol működnek, hol nem. Ezek szerint változnak és módosulnak a pillanatnyi érdekek, preferenciák, ezek befolyásolják még az ízlést is, az étkezési szokásokat vagy éppen a szexualitást. Csak ez létezik ebben a világban: a felszín, ami olyannyira kizárólagos, hogy mélységről vagy annak hiányáról nem is lehet beszélni. Térey úgy mutatja be a „hegyi világot”, hogy kétség nem fér hozzá: ilyen a síksági élet is. Ott is az élettechnikák farkastörvényei szerint szerveződnek a mindennapok, legfeljebb más kulisszák között. Vagyis a regényben bemutatott réteg nem egyszerűen középréteg, hanem mintát kínáló réteg is. Nem mintha nem létezne a „hegyen” túl mélyszegénység vagy vérlázító gazdagság; Térey egy pillanatra sem hagy kétséget efelől. De érezhetően elsősorban nem ez érdekli, hanem az, ami közös mázként mindent befed.
A totális felszínnek a máza ez, ez égett rá az egész világra. Ismét Dantéra utalva: jégbe fagyott minden lélek. Az így ábrázolt világból Illyés sem találna kiutat. Mert nincsen hová.
Hol van már a tavalyi Orbán?
Térey jó érzékkel több óvintézkedést is hozott, hogy az illyési ethoszt ne lehessen számon kérni rajta. (Mert lukácsista kritikusokból soha nem lesz hiány.) Egyfelől a jövőbe helyezte a cselekményt, másfelől pedig versben írta meg a regényt. Ami a jövőt illeti: ugyan ki kérhetné számon, hogy valóban úgy lesz-e, ahogyan bemutatja. Ez a jövő azonban nem utópia, hanem a jelenünk. (Térey fantáziája szerencsére nem szabadul el úgy, mint Szorokiné a Jég-trilógiában.) Nemcsak azért, mert közeljövőről van szó (nem tudom, írtak-e már olyan utópiát, amely mindössze csupán négy évre tekint előre), hanem mert az a kilátástalanság, amely reménytelinek álcázza magát, már most is mindent átitat. 2019-re kipukkadt a „keresztény-nemzeti blöff”, de véget ért „a ballib megmondóemberek / Hisztije és laza, impotens pöcsölése” is, nincs „botránybaloldal és maffiajobb”, hanem az „autoriter rendszer romjain” újjáépült a „demokratikus jogállam”, amely a személyi kultuszt éppúgy visszaszorította, mint a korrupciót. Ám hogy ez az új demokrácia hogyan működik, arról mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy a politika világába alig kapunk bepillantást. Nem azért, mert titok fedi, hanem mert nem érdekes. Jellemző módon a talán legalaposabb politikai helyzetelemzést egy házmester és egy hómunkás-szatír törmelékes beszélgetése kínálja. Mert ha valódi politikusok tűnnek fel – mint az Elvis-frizurájú Tárkány, Budapest főpolgármestere, vagy Radák, a magányos és jóképű nőcsábász, aki mellékállásban az ország miniszterelnöke –, akkor azok alig-alig különböznek az őket hatalomra segítő „konjunktúra-mikiegerektől”. Ebben a „szép új világban” mindenki elégedett, leszámítva néhány fundamentalistát, és persze az előző miniszterelnököt, Orbánt, „az ősz és alacsony termetű, de nagy akaratú embert”, az „urizáló multimilliárdos parasztfiúk” pártfogóját, aki duzzog és csak azért sem jelenik meg Radák fogadásán, ahol pedig egész Magyarország ott nyüzsög. Hol van már Orbán, hol vannak a milliárdosok! Csak ez a középréteg van, amely olajozottan működteti az országot, az ország pedig, semmi kétség, akár miniszterelnökök nélkül is elboldogul, megy tovább a maga útján. Nincsen szükség miniszterelnökre (elteszik láb alól), nincsen szükség főpolgármesterre (öngyilkos lesz), mert ebben a világban végképp értelmét veszítette az, amit politikának neveznek. Az egyedüli ellenzéket a fundamentalisták képezik – ám ez a csoport nem jelent politikai erőt, néhány megszállott idiótából áll csupán, s gyorsan fel is göngyölítik őket. A hó mindent befed, minden egyformán fehér, a világ egyetlen hatalmas Kísértethegy lett. Ám ez már nem a Varázshegy. Amíg Thomas Mann-nál a hegy lakói Európa drámáját adják elő, addig a Kísértethegy lakói „hülye MASKARÁK”, akiknek álarca mögött „rohadó rovar- és lárvaarc” rejlik. A dráma konfliktust jelent, harcot és kérdezést; a Térey ábrázolta világ azonban túl van minden drámán. A regény vége felé az Asztalizenéből ismert volt étterem-tulajdonosnak, Győzőnek a látomásában egy halotti tánc veszi kezdetét, amelyben ott táncol Vörösmarty és Eichmann, Bajor Gizi és Wisliceny SS-százados, Rajk László és Glück Frigyes, a Hotel Pannónia tulajdonosa. De nem úgy egyesülnek, ahogyan „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa” kavargott József Attila szívében, hanem inkább úgy, ahogyan az élők omlottak porrá abban a bálban, amelyet Proust mutatott be A megtalált idő végén. A regény végére maga a történelem ért véget; helyette a természet nyers ereje vette át az uralmat. „Immár örökösnek látszott a hófödte láthatár. / Ezt kell megszokniuk. Öröklétnek unalmas.”
Parazita költőiség
Mindez versben van megírva. Igaz, a verstani szabályokat nehéz lenne megtalálni – a tördelést leszámítva akár prózainak is lehetne mondani. De mégsem az, mert – ahogyan Erdély Miklós írja a Metánban, ebben a méltatlanul keveset emlegetett költészetelméleti fejtegetésében – ha jókor „zavaros” a próza, akkor igenis vers lesz. Térey a költészet erejével zavar meg egy velejéig prózai világot, s azt teszi költőivé, ami a legkevésbé tűnik annak. Közben pedig szerencsésen elkerüli annak veszélyét, hogy felvegyen egyfajta hagyományos költői attitűdöt, ami a kortárs magyar lírát még ma is át- meg áthatja. Nincsen „elrévülés” és „emlékezés”, hanem helyette van „belső mosoly, ami elég huncut és rezignált is egyszerre, de van átható tekintete is” (Erdély szavai). Térey a prózai semmitmondást nem költőivé emeli, hanem a költészet súrlófényébe állítja, s ezzel mintegy kifordítja, és a visszáját engedi látni. Nem kívülről figyeli a prózát, kritikus attitűddel, hanem alámerül annak világába, de megőrizve a „huncut” tekintetet. A prózára rátelepedő parazita költőiség az eredmény.
„A valóság, a költészet elmozdító ereje nélkül, mi az?”, írta René Char. A Legkisebb Jégkorszakban bemutatott világ, mivel a költészet lencséjén át figyelhetjük, valóságosabb, mint mindaz, ami hétköznapjainkban annak látszik.
Jelentős mű született.
Jelenkor Kiadó, 2015, 624 oldal, 3990 Ft
