Bencsik második kötetében az egyetlen biztos pont az elbeszélő: huszonhárom novellán keresztül csak az ő hangját halljuk, amint magáról, környezetéről, családjáról mesél. Ami viszont nem jelenti azt, hogy bármi biztosat tudnánk róla: egyszer újságírónak mondja magát, máskor meg állítólag első fogalmazását írja 25 évesen. Állandóan kétségessé válik történetei realitásértéke is: hol kétélű mondatok bizonytalanítanak el ("A nagyapámat Erikának hívták, ez valóban így volt"), hol a társadalmi tabuk kiiktatása mozdítja el a szöveget egy groteszk félhanggal, hol az apa szeretőjéről derül ki, hogy nádasban lakó sellő, hol feltételes módok egymásba nyíló szintjeiből épül labirintus - valóságosságukat pedig nincs honnan ellenőriznünk.
A kötet egésze mégis olyan hatást kelt, mintha mögé láthatnánk ennek a mindent kitakaró elbeszélői hangnak. A változatos eljárásokkal operáló szövegek információtöredékeinek hálózatában egy önéletrajz, egy családtörténet, sőt a vajdasági történelmi-etnikai-szociokulturális miliő feltűnő élességgel ábrázolt rajza is összeállni érződhet a fejünkben, mintha mégiscsak megismerhetnénk azt a valós talapzatot, amin állva ez a megfoghatatlan, a valóságot hol allegorizáló, hol radikalizáló, hol feldúsító, hol meg alternatív valóságokkal helyettesítő alak összefantáziálja a kötet szövegeit.
Ez az effektus pedig a köznapi valóság logikájára leginkább fittyet hányó novellákat is komoly egzisztenciális téttel bíró traumák, vágyak, érzelmek hordozójának mutatja: a nagyszülők elvesztése, a háború, a szexualitás, a kisvárosi értelmiség hanyatlása itatja át ezeket a szövegeket, anélkül, hogy beérnék a puszta ábrázolással. Ebből adódik a kötet szabadsága és ereje: néha egészen zseniális, ám mindig nagyszerű novellái sokféle technikával eljátszanak, mégis ugyanazon érzékeny anyag részeiként hatnak.
Forum-JAK-PRAE.HU, 2012, 98 oldal, 2000 Ft
