"Kis vidéki villa csendes kerttel, a házban könyvek és képek. A balatonfüredi fordítóházról kevesen tudnak, pedig a magyar irodalom közvetítőinek átmeneti otthona kultúránk egyik legfontosabb helye" - írtuk három évvel ezelőtt (lásd Fordított világok, Magyar Narancs, 2009. április 30.). Öröm végigböngészni, azóta hány (részben) itt készült könyv jelent meg. Ötletszerűen válogatva a tavalyi termésből: Rakovszky Zsuzsa regénye bolgárul, Krúdy és Beney Zsuzsa hollandul, Tamási franciául, Az ember tragédiája és Mikszáth horvátul, Borbély Szilárd versei és Krasznahorkai angolul, Illyés Gyula 77 magyar népmeséje és Térey János versei olaszul, és így tovább, nem folytatom, fenn van a honlapon (a képek is beszédesek: forditohaz.hu). Belegondolni is jó, hogy mindez olvasható mindezeken a nyelveken.
És ez így megy tizenöt éve. A történet már
túl szép
ahhoz, hogy magyar legyen - de egészen 2012-ig kellett várni, hogy végre a nálunk megszokott fordulatokkal bővüljön. Egy író (Lipták Gábor) a 80-as években a Művészeti Alapra hagyja a házát, hogy azt irodalmi célokra hasznosítsák, majd 1995-ben egy civil szervezet (a József Attila Kör) létrehozza a Magyar Fordítóház Alapítványt, amely a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványtól tartós használatra megkapja a kies balatonfüredi villát. Az ügyet pénzzel támogatja a város, a megye, a mindenkori kormány és egy mecénás. 1998 óta boldogan járnak ide magyarok és külföldiek, hovatartozásra tekintet nélkül.
De szép panzió lesz itt!
Fotó: Böjtös Kinga
Már a hely maga is regényes: Lipták Gábor író a 40-es évektől fogadott itt írókat évtizedekig, így a mostani vendégek - kis költői túlzással - a korábbiak műveit fordítják. A rendszer viszonylag egyszerű, csak a hatásai bonyolultak. Kiadói szerződéssel rendelkező fordítók pályázhatnak, hogy eltöltsenek 1-8 hetet a házban. Egyszerre hatan férnek el, szinte mindig telt ház van. Ez a létszám még nem zavarja az elmélyült munkát, de elegendő ahhoz, hogy a különböző országokból érkező irodalmárok kicseréljék tapasztalataikat és szakmai tanácsokkal segítsék egymást. Az alapítvány anyagi támogatást nem tud nyújtani a megjelenésekhez, működése mégis ösztönzi a magyar könyvek kiadását. Elsősorban azért, mert a létezése önmagában erős érv amellett, hogy valaki magyarból fordítson. A miénkhez hasonló kis nyelveknél leginkább a fordítók lelkesedésén és érdekérvényesítő képességén múlik, hogy kiadnak-e bármit. 2009-ben írtuk: "Yu Ze Min esete jól mutatja, milyen hatalmuk lehet a magyar közönség számára teljesen ismeretlen fordítóknak. A napközben egy budapesti cipő-nagykereskedés alkalmazásában álló, belgyógyász végzettségű kínai fiatalember gyakorlatilag az egyetlen fordítónk - ő dönti el, ki jelenik meg a kínai piacon, és rajta múlik a siker, ami megdöbbentően nagy: Kertész Imre Gályanaplója olyan népszerű, hogy kalózkiadásokban is terjed, Esterházy Egy nője pedig komoly vihart kavart." A magyar kultúra elemi érdeke tehát, hogy Yu Ze Min ne hagyja abba a fordítást. Az ittlét pedig megerősítést jelent, a fordítók büszkék rá, miközben a többiektől és az idelátogató íróktól tanácsot, a könyvtárban ötleteket, az anyanyelvi közegtől inspirációt kapnak.
A hatékony működés alapja, hogy az alapítványnak csak két alkalmazottja, viszont rengeteg barátja van. A helyi gondnok és a kuratórium elnöke, Rácz Péter író munkáját önkéntesek segítik, az alapítvány két rangos nemzetközi szervezetnek (RECIT és HALMA) is tagja. Veszprém megye 2009-ben kiszállt a finanszírozásból, így tavaly - a MASZRE fordítói támogatásokra és a könyvtár bővítésére adott hatmillióján túl - a működési költségeket Balatonfüred (2 millió), a minisztérium (5 millió) és egy magánszponzor (5 millió) rakta össze. A mifelénk igen ritka - a kormányzati apanázzsal évek óta megegyező mértékű - magántámogatás jövőre megszűnik. Már ez is nehezen átvészelhető veszteség, de az utolsó csapás a kulturális államtitkárság pávatánca után következő támogatáscsökkentés lehet.
Idén júliusban a magabiztos új kormánytag, L. Simon László államtitkársága új költségvetési tervet kért Rácz Pétertől, amely 10 millió forint kormányzati támogatásról szólhatott. Ez az emelkedés pótolta volna a kiesett magánpénz utáni hiányt, így Ráczék megnyugodva dőltek hátra: igen, az új államtitkár íróként felmérte a fordítóház fontosságát. Majd következett a szokásos történet: októberig hiába vártak az értesítésre és a pénzre, ekkor pedig közölték velük az új összeget: 3 millió. Rácz kétségbeesett levelezésbe kezdett, és találkozót kért L. Simontól, hiába. Ezután megnyugtatták, hogy ez még nem a végleges döntés. Arról október 31-én értesítették: marad a 3 millió.
A fordítóházban évek óta mindig volt minek örülni: szemináriumok szervezésével számos külföldi fiatalt sikerült pályára állítani, együttműködnek a Balassi Intézet szintén nagyon fontos műfordítóképzésével, valamint most kezdték el használni az akadálymentes kisházat, amely mint ilyen, egyedülálló Európában. Felújítása 9 milliós költségéből 2 milliót a minisztérium, a többit Balatonfüred állta. Ha a kormányzat nem tér észre, mehet ez is a kukába: az eddigi 12 helyett 5 millióból már a következő évben sem tudnának működni. "Ebbe az ügybe sok százmilliót fektettek bele kormányok, önkormányzatok és támogatók - mondja Rácz. - Az alapítvány működése kihat az egész irodalmunk ismertségére a világban. Ezt a házat akkor lehet leállítani, amikor az Operát: háborúban." Hát, most Orbán Viktor és L. Simon László heves kultúraszeretete is elég oknak látszik.
