Sajó költészete voltaképpen egyetlen, hatalmas lélegzetvételnyi agónia. Tart, míg a tüdő engedi, amíg a kifújt levegő áradni bír. Legújabb kötetének versei mind formailag, mind tartalmilag elég vegyesek, egyvalami azonban azonos bennük: az elmúlással, a mögöttünk hagyott idővel való szembenézés. Erre utal a - szerintem olcsó poénként kellemetlenkedő - cím is. Kavarog itt a kötetben sokfajta szöveg, balanszírozva szent és profán közt - több szempontból is. Elsősorban szó szerint, amennyiben több vers is bibliai allúziókkal él, vagy éppen a Könyvek könyvének modorát idézi meg, amennyiben a legalantasabb állatok nevében ír egy-egy evangéliumot, a szent szöveg illúziója által avatva üdvössé a profánt. Másrészt ott van a hagyománnyal való bánásmód. Sajó ugyanis szétszereli a kánon rozsdás alkatrészeit, hogy másféleképpen összerakva üzenhessenek valami újat. Ezek a szövegek a frappáns parafrázisoktól az átiratokon át egészen az egy-egy költő soraiból összeállított versig terjednek. De Sajó szeret híres szerzők mögé bújni, sőt úgy tud igazán önmaga lenni, hogy mások hangján szólal meg. A Narancs hasábjain megjelenő írásainak is gyakori visszatérője K. Dezső mint elbeszélő én, jelen kötetben pedig szinte végigleltározza az általános iskolás irodalomkönyv legjavát. Egyik versében (Költők a teraszon) ráadásul egy szanatóriumba zsúfolja a magyar költészet címerállatait. Eközben közéleti, közérzeti líra is található itt, s bár ez a vonal nem jellemzi annyira a kötetet, valójában ott szendereg minden költemény mélyén.
Sajó László a mai magyar líra egyik legeredetibb és legszabadabb alakja. Szabad, mert használja és nem alkalmazza a formát, és szabad, mert nem fogadta be igazán a kánon. A periféria számára ideális hely: onnan be lehet látni mindent, mint egy tüdőszanatórium teraszáról.
Könyvpont-L'Harmattan, 2012, 137 oldal, 1900 Ft
