Ha a János vitéz a magyar Odüsszeia, mint azt Kosztolányi írta, akkor a Kukoricza a magyar Ulysses. Csurgó Csaba vaskos regénye nem sűríti ugyan egyetlen napba Petőfi verses meséjének cselekményét, viszont sikeresen helyezi át az őstörténetet egy új műfaji és történelmi kontextusba. Ezzel a Kukoricza a fiatal magyar irodalom egyre látványosabb trendjébe illeszkedik: mint a Nyugat+Zombik készülgető képregényében vagy Nemes Z. Márió legutóbbi lírakötetének komposztált folklórjában, Csurgó szövegének mélyén is az a felismerés munkál, hogy ha Abraham Lincolnból lehet vámpírvadász, akkor magyar hagyományok és ikonok is megérdemlik a felületkezelést. János vitéz alakja tökéletesen alkalmas az ilyesfajta revízióra, Csurgó pedig sorra kihasználja a ziccereket. A magyar történelem utóbbi fél évszázadának toposzaiból összegyúrt mesevilág áthallásai – megalkuvó átlagpolgárok, önjelölt forradalmárok, háborús retorikára építő hatalom – mindvégig elegánsak, és kerülik a direkt aktuálpolitikát. A rendszer csendes szolgájából közellenséggé váló Jancsi kalandjai úgy rezonálnak az ezredforduló utáni Magyarország közhangulatára, hogy közben Csurgó nem elsősorban a magyar irodalom és közbeszéd, hanem az angolszász fantasy – főképp Gaiman és Miéville – világ- és szövegszervezési stratégiáira épít. A lokális sajátosságok hozzáigazítása a nemzetközi zsánerformulákhoz hibrid és egészen újszerű szövegvilágot eredményez, amit tovább erősít a sci-fi és a fantasy közti határok lebontása, a regény humorát minduntalan megtörő naturalista erőszak-ábrázolás, illetve a kortárs szlengből és népies-archaizáló kifejezésekből kiérlelt prózanyelv. Az egyenletesen kidolgozott cselekményív és a bivalyerős ötletek – például az óriások recski kényszermunkatábora – a fentiekkel együtt az év egyik kiemelkedő irodalmi teljesítményévé teszik a Kukoriczát.
Agave, 2014, 672 oldal, 3680 Ft
