Könyv

Sötétség, gyufafény

David Grossman: A világ végére

  • Vári György
  • 2013. június 10.

Könyv

Ennek a letaglózó könyvnek a bevezetéseként el kell mondani, hogy David Grossman nemzetközileg is méltán számon tartott izraeli író, akit - szemben idősebb kortársával, az itthon is évtizedek óta fordított és népszerű Ámosz Ozzal - mi alig ismerünk.
false

Holott néhány éve olvasható magyarul A villámkölyök című regénye és egy Sámsonról szóló, finom esszéje is, amely egyszerre beszéli el újra és értelmezi is melankolikus ötletességgel - a midrási hagyományokat ismertetve és továbbalakítva - a bírák leghíresebbikének történetét, egy olyan figuráét, akin túlnő saját választottsága, elszigeteli és végül összeroppantja.

Még sokkal intenzívebb érzelmi turbulenciákba kerülünk ebben a könyvben - már az első, nyomasztó lapokon egy majdnem teljesen kiürített kórházban, ahol mindössze három fertőzött izraeli kamasz maradt, egy lány és két fiú, egy sűrűn zokogó arab ápolónő gondjaira bízva. Ora (az or fényt jelent héberül) egy ponton gyufát gyújt, hogy szemügyre vehesse az egyik srácot, akivel összezárták, és a könyv alaptónusának mélységes sötétje fölött mindvégig érezni lehet majd ezt az imbolygó, gyenge, de egészen sosem kialvó fényt. A három ember és közös gyerekeik lassan, kíméletlen részletességgel és pontossággal kibomló történetében, a szülők életének reménytelen, mozdíthatatlan megfeneklésében és a mindent maga alá gyűrő háborús rettegés atmoszférájában: hogy vajon hazajön-e Ora kisebbik fia, Ofer a hadseregből. A nő, hogy ne kelljen passzívan várakoznia a fiával kapcsolatos hírekre, elfut előlük, turistaútra indul régi szerelmével, Ofer apjával, Avrammal (a másik kórházban megismert fiú, Ilan volt a férje, amíg - nemrég - elhagyta), hogy - mint némely kritikák is megjegyzik - új Seherezádéként próbálja elhárítani a bajt Oferről pusztán azzal, hogy beszél és gondolkodik: róla és róluk. A hol bájos, hol megejtő, hol tragikus emlékek a könyv hihetetlenül egységes atmoszférájába szervesülnek, és ez a legelején megszülető, fojtó intenzitás mindvégig kitart.

Grossman könyve nem analizál, mert nem ismer a szereplőiéhez - legfőképpen Oráéhoz - képest külső perspektívát, ezért nem is "lélektani regény" a szó rossz értelmében, ehelyett élettel tölti meg újra a közhelyet: szédítő lelki mélységekig ás le, néha szinte elviselhetetlen. Megvan benne persze a "pacifista kiállás", de deklarálni nem deklarál a világon semmit. Honfitársa és kollégája, Etgar Keret talán túl szigorú volt hozzá, amikor a Narancsnak nyilatkozva úgy vélte, hogy mindig valamilyen ideológiai alapállásból beszél, és írásai mindig állásfoglalások is: ebben a regényben bizonyosan nincsen semmi más, csak koncentrált külső figyelem, önmegfigyelés és minden nagyképű tanítást mellőző bölcsesség. Figurái kísértik - szinte szó szerint - az olvasót: nemcsak időről időre az eszünkbe jutnak, de jóformán képtelenek vagyunk szabadulni tőlük, mint ők egymástól és a saját élettörténetük terhétől. Ezen túl még a legbanálisabb helyzetek, emléktöredékek is belemosódnak a tudatunkba. Avram és Ora is már első találkozásaiktól kezdve arra törekszenek, hogy felidézzék és megismerjék, hogy felejthetetlenné tegyék a halottakat, és jóformán nincs írás, amely ne mondaná el, hogy éppen úgy, ahogy Ora idézi fel szavakból a fiát Avramnak, úgy kelti életre pusztán szavakból Grossman őt magát. A megértésnek ez a képessége az, ami segít Grossmannak elkerülni az "állásfoglalást" és a "kritikát", miközben nagyon is van és elég jól ismert a véleménye.

A megértés ebben a könyvben maga válik gyászmunkává és lassú feloldozássá. A vigasz nem valamiféle jóvátétel lehetőségében rejlik, ilyesmit A világ végére természetesen nem ismer. Csak a végére elkerülhetetlenül megérlelődő felismerésben: bizony, így van ez, éppen így és nem másként. Ebben a sajátos értelemben igaz a fülszöveg egyik idézete, hogy a könyv megváltoztatja a körülöttünk lévő világot. Olyan nagy kaland - bár korántsem olyan felhőtlen - belekezdeni ebbe a regénybe, amilyenek kisgyerek- és kiskamaszkori olvasmányaink voltak, amilyennek az olvasásnak egyáltalán lennie kéne.

Fordította: Nemes Anna. Scolar, 2013, 624 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.