Többször is jártam New Yorkban, de soha nem éltem ott, ezért sem lenne értelme vitatkoznom Donáth Mirjam New York-képével. Ha könyve alapján egyetlen szóval kellene jellemeznem, mit jelent Donáthnak a város, az a „csalódás” lenne: a hely, ahol valódi esély nyílik az önmegvalósításra, ahol magasabbra lehet jutni, mint bárhol a világon, a szerző számára leginkább szorongásokat, idegenséget, lemondást hozott. Élményeiről először blogot írt (éppen a Magyar Narancs honlapján), amelynek nem minden olvasója értette, miért a fanyalgás a szövegeinek alaptónusa, miért kell New Yorkban is „ennyire kelet-európainak” maradnia. Pedig a New York-i kelet-európaisággal semmi baj nincs, ha az egyet jelent az önazonossággal. Abba sem érdemes belekötni, ha valaki nem érzi jól magát New Yorkban, pedig a világ legjobb egyetemei közül kettőre is beiratkozhat. Donáth szíve joga, hogy tapasztalatait reflexből „New York-i” vagy „hazai” típusú élményekként rendszerezi: meghatja, hogy az emigránsok összetartanak, majd ezt rögtön kijátssza a város ellen, mert hasonlóan összetartó amerikaiakkal nem találkozott. Az egyébként jól szerkesztett, ügyes előre-hátra utalásokkal építkező úti kalandot inkább az nehezíti el, hogy túl ritkán csillan meg benne a humor és az önirónia. A stílus könnyed és többnyire szellemes, de a mélypontokon – rendszerint a különféle híres emberekkel közös találkozások említésénél – áthatja valamiféle mézesmázos fontoskodás, amit 300 oldal után kissé soknak éreztem. A New York-i lakhatási viszonyokról, mindennapi túlélési praktikákról viszont kétségtelenül sokat megtudhatunk – a város iránt érdeklődőknek érdemes fellapozniuk a könyvet.
Athenaeum, 2017, 320 oldal, 3499 Ft
