Ebben a korban

Három kamaszregény

Most alapvető félreértés lenne eltekinteni a három könyv születésének körülményeitől, ­hiába tűnik mellébeszélésnek egy könyvkritikát a kiadó szerkezeti átalakulásával kezdeni. A Pagony másfél éve indította el kamaszokra szakosodott kiadóját, a Tilos az Á-t, amelynek célja felkutatni azokat a szerzőket, „akik az itt és most magyar valóságára hitelesen reagálnak”. Ez persze maradhatna puszta szólam, de ez a három könyv jó irányt mutat, és ha így folytatjuk, eljuthatunk addig a pontig, ahol a magyar és a nyugati ifjúsági könyvek párhuzamosai találkoznak.

Lapunkban is többen felhívták már a figyelmet arra a szakadékra, amely a problémafelvetésében provokatív és irodalmilag formabontó angolszász és északi young adult regények, illetve a magyar ifjúsági irodalom között tátong (lásd például: Miért rettegünk a tinédzserektől?, Magyar Narancs, 2012. május 31.). Előbbiek ráadásul egyre nagyobb számban olvashatók magyar fordításban, ami örvendetes fejlemény, mégis azzal fenyegetett, hogy a fent emlegetett kortárs magyar valóság helyett be kell érnünk az észak-amerikai kamaszok ügyes-bajos dolgaival.

Bódis Kriszta regénye pont azt mutatja meg, mit veszítenénk, ha lemondanánk arról, hogy közös dolgainkat a fiatalabbakkal is megbeszéljük. Carlo Párizsban című könyvének viharos társadalmi vitákat kellett volna kiváltania, de még szakkritikák sem születtek róla. Pedig kevés történetnél érezhetjük indokoltabbnak a túl gyakran pufogtatott frázist, hogy ezt tanítani kéne. A vidéki cigánytelepen játszódó történet szinte lexikális igénnyel vonultatja fel a közeg jellegzetes figuráit, szépítés és mellébeszélés nélkül. A jólelkű nagymamák és éles eszű gyerekek mellett jönnek családostul a maffiózók, a lecsúszott alkoholisták és a piti csalók, de Bódis nem jókról és rosszakról mesél, hanem árnyalatokat rajzol, életszerű jellemeket, akiket egyszerre irányítanak külső kényszerek és saját akaratuk.

Hogyan lehet úgy tanítani, hogy ne lógjon ki a tanító szándék? Ezt az akadályt nagyrészt sikerrel veszi a szöveg. A didaxison egyrészt a humor segít átlendülni, másrészt a cigányok közti pörgős, elmés és cifrán trágár párbeszédek, harmadrészt pedig az olyan általános problémák (csoportdinamika, foci, halálos betegség), amelyek a középosztálybeli kamaszokat is foglalkoztatják. Mert ne legyünk álszentek, ez a könyv nekik szól, őket neveli, és eb­béli igyekezetében ki-kilép a helyzetekből, magára hagyja a vitatkozó feleket, és akár meg se várja egy-egy pattanásig feszült helyzet végét, hanem már közben előhozakodik a szereplők fejében túlontúl rendezetten sorakozó morális dilemmákkal, előítéletekkel, szociális kérdések megoldási javaslataival.

Pedig nem kell annál több, elég a tényt közölni, hogy a telepre nem jön be a kukásautó, de aki elégeti a szemetet, azt megbírságolják. Ezekből a valós példákból rögtön átérezhető az a kilátástalanság, amelyből a főszereplő fiú szabadulni próbál. Látszik, hogy ez majdnem lehetetlen, a valószerűtlen emberi jóság és a külső segítség nélkül pedig egészen az. Bódis már csak tudja: hosszú éveken át dolgozott az ózdi Hétes-telepen, mielőtt nemrég az önkormányzat ellehetetlenítette a munkáját.

Kemény Zsófi szintén ismerős terepen mozog, és ez az ő munkájának is javára válik. A Carlo Párizsban világa elsőre szűkösebbnek tűnik, hiszen szereplői gondolatban se nagyon hagyják el a telepet, de ami azokon a poros utcákon történik, abban nemcsak az van benne, milyen cigánynak lenni, hanem az is, milyen vidéken, szegénységben élni. Hogy milyen az ország, patetikusan mondva.

Az Én még sosem ehhez képest igazi szemellenzős könyv. Három főhőse közül kettő jórészt egymással van elfoglalva, illetve a mindent leverő szerelemmel, a harmadik pedig igazi manipulátor, aki annyira különc és kiszámíthatatlan, hogy az gyorsan unalmassá válik. Neki még olyan problémái is látszanak lenni, amelyek túlmutatnak a „vajon az a mosoly jelentett valamit?” kérdéskörén, de mindez meg egyáltalán, a szereplők hátországa alig jelenik meg. Hárman kerülgetik és lökdösik egymást végig az amúgy jobbára lendületesen megírt törté­neten, amely bár nem túl változatos, de tagadhatatlan erénye, hogy kellő arányban tartalmaz piálást, füvezést, csókot, könnyet, szexet. És a kelleténél jóval nagyobb arányban slam ­poet­ryt, amely mint a szereplők életét megrengető csoda jelenik meg a könyv lapjain. A szerző barátai és slammer társai olykor a polgári nevükön szerepelnek, ami kedves gesztus, de annál többet ér ez a regény, mint hogy ilyen gyermekded kikacsintások és utalgatások szervezzék a cselekményét.

Mán-Várhegyi Réka könyvét ugyanúgy nehezen olvastam végig, mint Kemény Zsófiét, és részben ugyanazon okból: a hitelesség ­miatt. Azért, mert az elbeszélők – már amennyire meg tudom ítélni – épp úgy beszélnek és gondolkoznak, mint a kamaszok. Ami rohadt fárasztó a kritikusnak, de valószínűleg vonzó a célközönségnek. Az Én még sosem három narrátorral dolgozik, ami nem eredeti, de nem is érdektelen megoldás. Mindegyikük stílusa valamennyire egyénített, de az elbeszélői pozíciójuk bizonytalan. Mán-Várhegyi szerencsétlen című (A szupermenők) könyve szintén nem az újdonság erejével ragadja torkon olvasóját, de itt a beszédhelyzet aprólékosan kidolgozott és produktív is. A 16 éves lány szülei válása után új napló írásába kezd, amelyben családi és iskolai szenvedéseiről ad számot, beillesztve SMS-ek, csetelések, videoblogok szövegeit. Tavaly megjelent, erős és egyedi első könyve alapján többet vártam a szerzőtől, pedig nem nyújt keveset: türelmesen és érzékenyen, mindenféle túlkapástól mentesen és végig szigorúan szerepben maradva beszélteti a zenebolond lányt, aki nem akar menő lenni, de végül… ugye, sejtik, mi lesz? Hát, majdnem az.

Carlo Párizsban, 2014, 216 oldal, 2590 Ft; Én még sosem, 2014, 320 oldal, 2990 Ft; A szupermenők, 2015, 392 oldal, 2990 Ft; Tilos az Á