KÖNYVMELLÉKLET - világirodalmi lista

„Merre tart a világirodalom?”

Könyv

Cikkünk címét az Alföld tavaly novemberi konferenciájától kölcsönöztük, amelynek előadásai a folyóirat márciusi számában olvashatók. Bényei Tamás az angol nyelvű irodalmakról szólva listánk több szereplőjét is megemlíti: Sebaldot „gyakorlatilag kooptálja az angol irodalom”; Terézia Mora több más szerzővel, köztük Agota Kristoffal együtt, „kulturális hibrid”; Robert Nye „érthetetlen módon hiányzik a kortárs angol kánonból”, Nabokov pedig – például Becketthez vagy Brodszkijhoz hasonlóan – „az egyes nemzeti irodalmakba csak részlegesen és úgy is csak komoly nehézségek árán” illeszthető be.

A német nyelvű irodalmakat bemutató Kulcsár-Szabó Zoltán felveti, hogy a világirodalomról beszélve „a kulturális közvetítés és csereforgalom globalizált feltételrendszereiből kell kiindulni”. Ezzel függhet össze, hogy például a német kritika „nagy figyelemben részesíti a nem német anyanyelvű alkotók egyfajta konjunktúráját”, Morát is ideértve.

Szerzője vagy témája révén az idei első világirodalmi listánkon szereplő könyvek többsége kapcsolatba hozható ezzel a jelenséggel: Nabokov, Mora vagy Petrovszkaja nem szülőhazájában, sőt még csak nem is annak nyelvén lett ismert. Emellett az emigráció problémája – sorrendben egyre kisebb súllyal – McCann, megint Mora, valamint Vilikovský regényében, aztán Alice Munro egyik novellájában is felmerül, és egyfajta kulturális konfliktuson alapul McCarthy regényének cselekménye is.

A világot jelentő polcok

Szintén nemrég jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége és a Jelenkor Kiadó Horizontok című világirodalmi sorozatának első köteteként Zelei Dávid szerkesztésében a Világtalanul? című kritikagyűjtemény. Jelen listánk három szereplőjével, McCarthyval, Sebalddal és Nabokovval három-három írás is foglalkozik a kötetben (és ez az összeállítás már a világnyelveken kívül a lengyel és horvát irodalomra is kitekint). A líra majdnem teljes és a dráma teljes mellőzésén kívül talán csak a francia irodalmat három kritikával egyedül képviselő Michel Houellebecq-könyv, A térkép és a táj szerepeltetését lehet kifogásolni, mert szerzőjének alighanem ez az eddigi leggyengébb, igaz, még mindig majdnem elég jó regénye. Talán arról van szó, hogy Houellebecq korábbi könyvei kevésbé történtek meg a magyar olvasókkal (az első regényét még le se fordították).

Álszerénység lenne elhallgatni, hogy a Világtalanul? négy írása is – köztük a Minimum tizenegyes! sorozat atyjának, Bán Zoltán Andrásnak Akszjonov és Grosszman könyvéről szóló közös kritikája – eredetileg lapunkban jelent meg, az előszó pedig egyenesen Vári György, e rovat korábbi gazdája két megállapításából indul ki. Nevezetesen abból, hogy Magyarországon nincs rendszeres világirodalom-kritika, illetve hogy „a világirodalom végképp átláthatatlanná vált, egy lassú folyamat aránylag régen bekövetkezett végpontján.” Érdekesen árnyalja ezt a felvetést, hogy Kulcsár-Szabó Zoltán szerint durva leegyszerűsítéssel ugyan, de azt is lehet mondani, hogy „a ma kortárs világirodalmat jelentő korpusz… nem más, mint annak a 30-40 szerzőnek a munkássága, akiknek a világ legkülönbözőbb pontjain tartós helyük van a nagy könyvesboltok központi polcain”. Még érdekesebb, hogy a két megközelítés csak látszólag összeegyeztethetetlen, hiszen Vári azt is írta, hogy „Ljudmila Ulickajának vagy Cormac McCarthynak aligha menne, hogy olyat írjon, ami… el tudná kerülni a Narancs sikerlistáját.”

Fújjuk ki magunkat, és vessünk egy pillantást a listára más szemszögből. A tizenegy könyv közé ezúttal regény, novellás- és esszékötet ugyanúgy bekerült, mint ókori, kortárs vagy 20. századi klasszikus szerző kötete. Első pillantásra ezek a könyvek a cselekményük helyszíne szempontjából is elég sokfélék, de azért a kört kényelmesen le lehet szűkíteni a földgolyó negyedére, vagyis az északi félteke euroatlanti felére. De haladjunk sorjában!

Tragikus többség

McCarthy könyve egy trilógia harmadik darabja, bár e sorok írója nem olvasta a korábbi köteteket. Jó tesztalany vagyok tehát annak megválaszolásához, hogy élvezhető-e a könyv az előzmények ismerete nélkül is. A válaszom: igen, bár az első negyven-ötven oldalon az ember azért kapkodja a fejét, hogy ki kivel is van, a szinte a jelenben játszódó utolsó fejezet eszmefuttatása egy álomról pedig elég életszerűtlen. McCarthy szemlátomást nagyon jól ismeri azt a világot, a vadnyugat utolsó utáni pillanatait, amiről ír. Van olyan szereplő, aki a hőskorban volt fiatal, de a könyvben egyszer sem dördül el pisztoly, látni is csak akkor látunk egyet, amikor a főszereplő zálogba adja. Az ilyen íróra mondják, hogy mindent tud. McCarthy párbeszédei épp olyan jók, mint a tömör leírásai (a lovak „a gázlóban egyre sötétedő körvonalaikba lényegülve álltak”), egy-egy találó aprósággal épp olyan pontosan jellemez (például egy vak szereplő ugyanarra a „körfoltra” tette vissza a pulton a poharat, ahonnan elvette), mint ahogy jelenetet komponál. Nem túl kockázatos kijelenteni például, hogy egy különleges kutyavadászatnak a könyvbeli leírása a legnagyobb klasszikusok színvonalán áll. És ilyen párbeszédet is csak McCarthytól vagyunk hajlandók komolyan venni: „– Bagoly. – Bagoly? – Bagoly.”

Listánkon többségben vannak a tragikus történetek. Sebald és Pertrovszkaja ugyanannak a történelmi korszaknak az emlékezetét dolgozza fel, más-más anyagon, de egyik sem elsősorban szép­irodalmi eszközökkel. Az angliai emigránsként meghalt Sebald azt vizsgálja, hogy a német városok fölött végrehajtott szőnyegbombázások iszonyú tapasztalata miért nem jelent meg – talán Heinrich Böllt kivéve – a német írók műveiben. Az eredetileg Svájcban megtartott előadások szövegéhez a második kiadásban egy pályaképet is csatolt, amely jól szemlélteti, hogy a közös múlt feltárása helyett hogyan dolgoztak egyes írók önnön múltjuk elfedésén. (A könyvről nemrég közöltük Krusovszky Dénes csalódott kritikáját: És bánat az ég alatt, Magyar Narancs, 2015. április 2.)

Az orosz születésű, zsidó származású, Németországban élő és németül író Katya Petrovszkaja saját családja történetét dolgozza fel a nem túl messzire nyúló személyes emlékezet, de főleg levéltári kutatások révén. A könyv nem regény, inkább egy regény alapanyaga, az alcíme is ez: Történetek. A generációkon át siketnémákat oktató felmenőkről vagy egy merénylő nagybácsiról szóló történetek, tények érdekesek, nem­egyszer csakugyan döbbenetesek, de az ezeket értelmező tekintet sokszor nem bizonyul elég élesnek. „Annak a fikusznak köszönhetem az életem” – olvasható például egy súlyos mondat arról a szobanövényről, amelyet egyszerűen leraktak a teherautóról, amikor kiderült, hogy a menekülő család néhány tagja nem férne fel tőle a kocsira. Az antik mitológiai párhuzamok, például az, amit az írónő saját maga és Akhilleusz között von, szintén elég mondvacsináltak, nem csoda, ha erre a bizonytalan talajra olyan mondatépítmény kerül, amely szerint az elbeszélő rettegő lelke a tulajdon sarkában „gömbölyödött magzatpózba”.

 

Szemérmetlen szerzők

Robert Nye regénye (ha úgy tetszik: bonyolult történet vessző száz fejezet) tökéletes mesterségbeli tudásról tanúskodik: olyan, mintha a Harmonia cælestis két fele egymásba volna írva. Anekdoták, részletes káromkodáslisták és madártani traktátusok váltakoznak éles szemű drámaelemzésekkel, és a Shakespeare-életrajz valós vagy koholt tényeivel, az angol irodalom Laurence Sterne-i és dickensi hagyományait posztmodern szellemben megújítva. A legszemérmetlenebbül élvezetes könyv a listán.

A Talán Eszter Petrovszkaja első könyve, a Drága élet a fülszöveg szerint a betegségekkel küszködő, az írás abbahagyását fontolgató Alice Munro talán utolsó kötete. Papp Lídia az ÉS-ben így ír a könyvről: „A leglényegesebb dolgokat eleinte csak egy-egy félmondat erejéig említi, majd a történetek végére annyira sűrű szövetet kapunk, hogy olyan érzésünk támad, mintha néhány tíz oldal végeztével egy egész regényt olvastunk volna végig.”
A novellákkal kapcsolatban Vallasek Júlia is azt emelte ki a Holmiban, hogy „mindegyikben ott van egy-egy nagyregény lehetősége, egy-egy pár mondatra megjelenő mellékszereplő vagy történetszilánk újabb elbeszélések magját sejteti.”

De ez sok jó elbeszélésről elmondható, Nabokovnak például szinte mindegyik darabjáról. A Toborzó című kis remekmű végén például a főszereplő mellé leül a padra egy ember, akit azonban nem sikerül kielégítően ábrázolni, „hiszen ritkán sikerülnek jól az önarcképek, ugyanis a szemekben mindig megmarad egy bizonyos feszültség – a nélkülözhetetlen tükör hipnotikus hatása”. A padtárs tehát maga a szerző, aki a novella főszereplőjéről minden addig elmondott részletet csak kitalált, mert szüksége volt rá egy regényéhez. Nabokov a legszemérmetlenebbül okos író a listán. (A táblázatra nem fért ki, de ne feledkezzünk el a kötet fordítóiról: Barkóczi András, Bényei Tamás, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Kiss Henriette, M. Nagy Miklós, Pap Vera-Ágnes, Soproni András.)

Colum McCann-nek az egész Atlanti-óceánon és a teljes 20. századon átívelő regénye az ír irodalom kedvelőinek bizonyára úgy, ahogy van, kötelező olvasmány, de a többiek talán jobban élveznék, ha a szerző nem tartogatta volna a száraz humorát és atmoszférateremtő képességének kibontakoztatását az utolsó fejezetre, amelyben tragikusan szétfoszlik a különben is elég laza szálakból szőtt történet. A szereplők többnyire plasztikusak, de McCann olyan kevés fordulatban teszi őket próbára, hogy ha kettőt itt elmesélnék közülük, akkor több már nem is maradna.

Csehy Zoltán egyedülálló módon, versben, hexameterekben fordította le az egyik leghíresebb ókori regényt, legalábbis ami fennmaradt belőle, Petronius Satyriconját. Csehy amellett, hogy nagyszerű költő és kiváló irodalomtörténész, az antik irodalom legjobb és legtermékenyebb kortárs fordítója. Semmi sem idegenebb a munkáitól, mint a latinból és görögből fordított műveket rendszerint átható áporodott doh­­szag. „Jaj, ne csinálj cirkuszt”, „légi csapás”, „lószart!”, „pénztárkönyv”, „giccs”, „sznob”, „spontán”, „frász”, „girnyó”, „mi a fax!” – ha antik műben ilyet olvasunk, akkor biztos Csehy a fordító. Itt-ott lankadt a formai figyelem, úgyhogy olykor kellemetlenül slamposak a sorok, de aki még nem olvasta ezt az antik csavargóregényt, annak azért érdemes az új fordításban kézbe venni, aki meg már olvasta, prózában, annak azért.

 

Üresség a lapok alján

Terézia Mora regénye McCarthyéhoz hasonlóan egy trilógia része, Az egyetlen ember a kontinensen című első kötet folytatása. Petroniuséhoz hasonlóan utazási regény is: a főszereplő, Darius, miután magyar felesége, Flora meghal, útra kel Közép- és Kelet-Európában. Az úton öngyilkos felesége naplóit olvassa: ez az oldalak alján található szöveg. Ha Darius nem olvas, az alsó fél oldal üres.

Vilikovský könyvének bizonyos értelemben minden oldala üres. Az Egy igazi ember története a K4 című, magyarul, szlovákul, csehül és lengyelül egy időben megjelenő közép-európai sorozat első kötete. A hetvenes évek elején játszódó könyv biztos minden érintett országban érthető, mert a korszak kellékei és kulisszái a hétvégi házaktól az évekig várt autó-kiutaláson és a titkosrendőrség módszerein át a megalkuvó szocialista embertípusig Varsói Szerződés-szerte ilyenek lehettek. Cseh villamosok, magyar buszok, lengyel piac. A regény egy épp felkapaszkodásnak induló, menthetetlenül ostoba üzemi középkáder naplójegyzeteit tartalmazza, aki magának keresi a bajt, igaz, különben még saját sorsa sem lenne, annyira átjárja a korszak üressége.

Az F, amely egy íróról és két anyától származó három fiáról szól, kissé olyan, mintha Lanczkor Gábor dolgozta volna ki Michel Houellebecq egyik ötletét. Egy színpadi hipnózis meghatározza a négy férfi életét, akik közül a nagyobb gyerekből pap, az ikrekből pedig bróker, illetve művészettörténész lesz. A pap nem hisz, a bróker elquaestorozza egy fontos ügyfele pénzét, a művészettörténész sorsát pedig nem lőhetem le. Kehlmann regénye az önazonosság és a sors összefüggései körül forog, a cím is a fátumra utal. Az író apa egy helyütt így fogalmaz: „Az ember azt gondolná, az elhunytakat megőrizzük valahol. Azt gondolná, nyomuk bevésődött a világegyetembe. De ez nem így van. Ami elmúlt – elmúlt. Ami volt, azt elfelejtjük, amit elfelejtünk, az többé nem jön vissza.” Petrovszkaja szerint viszont „csak­is a többiek tudása adhat értelmet utazásomnak”, és rokonokra van szükségünk, „hogy eleven viszonyba kerüljünk a történelemmel”. Az ő megközelítése rokonszenvesebb, de Kehlmann regénye jobban van megírva.

minimum tizenegyes!

a magyar narancs irodalmi sikerlistája – világirodalom

1. Cormac McCarthy: A síkság városai (ford.: Galamb Zoltán, Magvető, 2014)                              

50 pont

2. W. G. Sebald: Légi háború és irodalom (ford.: Blaschtik Éva, Európa, 2014)

48 pont

3. Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare (ford.: Bényei Tamás, Gondolat, 2014)

46 pont

4. Alice Munro: Drága élet (ford.: Mesterházi Mónika, Park, 2014)                                       42 pont

5. Katya Petrovszkaja: Talán Eszter (ford.: Kurdi Imre, Magvető, 2015)                                39 pont

6. Colum McCann: TransAtlantic (ford.: Mesterházi Mónika, Magvető, 2015)                      37 pont

7. Petronius Arbiter: Satyricon (ford.: Csehy Zoltán, Kalligram, 2014)                                  

36 pont

8. Terézia Mora: A szörnyeteg (ford.: Nádori Lídia, Magvető, 2014)                                      

28 pont

9–10. Daniel Kehlmann: F (ford.: Fodor Zsuzsa, Magvető, 2014)                                                

22 pont

Vladimir Nabokov: Első szerelem (több fordító, Európa, 2015)                                         

22 pont

11. Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története (ford.: Garajszki Margit, Kalligram, 2014)   

16 pont

A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Báthori Csaba, Bedecs László, Bazsányi Sándor, Bojtár Endre, Csáki Márton, Fehér Renátó, Harmath Artemisz, Jánossy Lajos, Jenei László, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Faragó Kornélia, Németh Zoltán, Tarján Tamás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban magyarul – első kiadásban vagy új fordításban – megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a világirodalom köréből; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.