Bozai Ágota írásának csupán az érdemi részére, azaz mintegy harmadára kívánok reagálni. A szöveget érintő megjegyzéseire. Mert az Ulysses mindenekelőtt: szöveg. Regényszöveg. A cikkbeli diétás birkavesét és a köretet, benne az odapottyantott Bíró kakukktojással nem piszkálnám. Axiómának tartom, hogy
a magyar Ulysses Szentkuthy Miklós Ulyssese
Hiába fordította le előtte Gáspár Endre, hiába szerkesztett bele utána Bartos Tibor, ez egy Szentkuthy-mű. Annak tekintette a Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid alkotta munkaközösség is (vö. "újraszerkesztő, fordításfoltozó társulat"), különben más módszertan szerint jártak volna el. Ők azonban a teljes újrafordítás helyett a teljes restaurálást választották: az eredeti mintapéldány (James Joyce: Ulysses) abszolút autoritását szem előtt tartva úgy újították meg szeretet- és tiszteletteljes, értő műgonddal Szentkuthy pompás, ám sok helyütt szertelen szövegépítményét, hogy az összességében is és legapróbb részleteiben is minél koherensebb értelmezési lehetőségeket kínáljon. Nemcsak csiszolgattak, hanem véstek, bontottak, toldottak, cseréltek, kiváltottak - mikor mire volt szükség. A nehézségekbe - hogy milyen bonyolult a tervrajz, milyen anyagok vannak előírva, és milyenek hozzáférhetők Magyarországon, milyen gondok támadnak textus és kontextus körül stb. - ne menjünk bele, erről sok szó esett másutt. De ha már kéznél van, érdemes elolvasni például a kötet Utószavát.
Milyen lett hát ez a megújított magyar Ulysses? Bozai Ágota fanyalogva azt mondja, "trendi és korrekt", majd néhány szubjektíven választott szöveghelyen megnézi, mit csináltak a - kicsit szabadon idézve - "bölcsészszöszölő szervizelők, polírozók" a Szentkuthy-művel. A verdikt előre borítékolható: semmi jót. Igen, tudjuk, az első szerelem... az szent és sérthetetlen.
Bozai Ágota kifogásként felhozott példái azonban (egy kivétellel) csöppet sem meggyőzőek. És nem csak azért, mert pozitív ellenpéldát keresve (?) se talál, pedig ilyenek is akadnának bőven. (Reklám: a www.facebook.com/magyarulysses oldalon folyamatosan lehet csemegézni belőlük.)
Akkor most vesézzünk! Kalüpszó (4. fejezet) eleje: Bloom "rendkívüli gusztóval fogyasztotta" vagy "nagy előszeretettel fogyasztotta" (ate with relish). Bozai Ágota sajnálja a gusztó eltűnését, és azt mondja, "'Előszeretettel' elveszett egy kis szín a szövegből." Ez a kis szín azonban nem mostanában veszett el: már az 1986-os kiadásban úgy szól a mondat, hogy "Mr. Leopold Bloomnak ínyére voltak a barmok és baromfiak belső szervei", és másutt sem bukkan fel a gusztó szó. Bozai Ágotának tehát látnivalóan az 1974-es "ős-Szentkuthy" az etalon. Mármost az Ulysses-konkordancia (Szentkuthy még nem használhatta) megmutatja, hogy a relish szó hét helyen fordul elő a regényben, és ezek közül figyelni kell a Szirénekben az ismétlődésre, a Laisztrügónokban pedig az áthallásra. Talán fölösleges is mondanom, hogy ez a belső kapcsolat egyik korábbi kiadásban sem jött létre, csak a mostaniban, a "nagy előszeretettel fogyasztotta" révén. Bölcsészszöszölés, meglehet, de ha Joyce szöszölt, akkor talán a fordítónak (fordítócsapatnak) sem méltóságán aluli követni őt ebben.
"Kár a barom és baromfi (beasts and fowls) megoldás eltűnése is szerintem" - írja azután B. Á. Nem tudom, miért kár, de azt tudom, miért áll helyette "baromfélék és szárnyas állatok". Mert ez az adekvát bibliai "megoldás", ahogy arra az olvasók egy része vélhetőleg legalábbis ráérez. (Filológusoknak és anglista bölcsészlányoknak: King James Bible, "beasts and fowls".)
"A szájpadlás nagyon behatárolt és bonctani, inkább az íny lenne ínyemre" - folytatja a cikkíró. Ebben egyetértek vele. Igen ám, csakhogy ez itt Szentkuthy megőrzött szóhasználata (lásd még: "Korty borokkal simogatta szájpadlását" és "Lángoló bor lobogott a szájpadlásán"), a kifogás tehát igazából úgy szól, hogy miért nem "szervizelték" Kappanyosék - ezt viszont talán illett volna jelezni. Így olyan,
mintha elrontották volna, pedig csak nem nyúltak hozzá
Ugorjunk vissza a harmadik fejezetre, Bozai Ágota kedvenc Szentkuthy-rigmusához: Mindenszentek Magdalába / Magdolnának szét a lába. (Won't you come to Sandymount, / Madeline the mare?) Erről azt olvashatjuk: "Szentkuthy megoldásában benne van a harangzúgásos ritmus, a profanizált szakrális mellékbongás; vidám, könnyed és bohó; az angol mare (kanca) jelentést vette hangsúlyosnak, és talált egy szívderítő megoldást." Hogy itt Szentkuthy mit vett hangsúlyosnak, azt inkább ne feszegessük, mindenesetre Stephentől távol áll az ilyen durva, gangbang blaszfémia, legalábbis délelőtt 10-kor, amikor még józan, és épp azon tűnődik, hogy vajon az örökkévalóság felé indult-e el a sandymounti parton. Viszont hogy a Sandymountba jer velem, / Kanca Madeline-em! "filológiailag... nem tűnik pontosabbnak", az azért sajátos kijelentés Bozai Ágotától. Benne van a lokalitás is, a Madeline név is, meg a kanca is, de nem pontosabb, mert a Lemaire/the mare rejtett szóviccet, amit nem lehet visszaadni, nem adja vissza? Én méltányolom, hogy helyben maradunk, és nem teleportálunk a távoli Szentföldre dubajozni, meg azt is, hogy a francia művésznőnek legalább a keresztneve ott van halvány nyomnak, ha valaki nagyon szeretné kideríteni, ki is lehet az a Kanca Madeline. Nem hiszem, hogy jobb lett volna megtartani a nagyterpeszt.
Nyolcadik fejezet: "Egy szirupszirén kotrókanállal lapátolja" vagy "Mézesmázas lány merőkanállal lapátolja". (A sugarsticky girl shovelling scoopfuls...) "A merőkanállal lapátolás képe megdöccenti a vizuális típusú olvasó szövegélvezetét" - mondja Bozai Ágota. Mintha bizony a "kotrókanállal lapátolja" változat döccenőmentes volna: a szirupszirén egy szép sárga Caterpillar kotrókanalas munkagéppel porciózza a nyalánkságokat, nincs itt semmi különös, emberek, sétáljunk tovább. De ennyi nem elég, Bozai Ágota folytatja: "Van más kiakadnivaló is, [sic!] ha nagyon keressük. A 'szirupszirén' fordításilag úgy aránylik a 'mézesmázas lány'-hoz, mint az 'álomarcú lány' a 'the lady of the night'-hoz fordításilag." [Megint sic!] A szirupszirén kétségtelenül jól hangzik, vicces is (bár ez nem Joyce vicce), de ha már a vizuális típusú olvasókért aggódunk, hová rejtsük hirtelenében a leányzó madárszárnyait és -karmait? Vagy a hangzás szirénbűvöletében ezúttal tekintsünk el a meghökkentő látványtól? A szirupszirén bravúros, csak sajnos ebben a kontextusban teljesen értelmetlen szó. Joyce egy mezei "cukortól ragacsos lány"-t írt, a "mézesmázas lány" ezt bőven egy szinttel feljebb hozza, ahogy kell is az alliteráció miatt, Szentkuthy viszont dupla szaltót ugrott.
Ennyit a szöszölésről, lássuk még az értékítéletet! [Kappanyosék] "Gördülékenyen olvasható iparosszöveget hoztak létre: ha hullott is a forgács, nem lett fogpiszkáló, térfogatában megállt a petrencerúd stádiumnál." Szóval nagy a baj. Ha Szentkuthy nyilvánvalóan zseniális, ámbár helyenként túlpörgetett vagy éppenséggel nonszenszbe tévedő szövegéből gördülékenyen olvasható iparosszöveg lett csakugyan, akkor nagyon nagy a baj. Bozai Ágotának sem sikerült kifejeznie, mekkora. Hogyan számoljunk? A fogpiszkáló úgy aránylik a petrencerúdhoz, mint a petrencerúd a Szentkuthy-féle... micsodához? Őserdőhöz, alighanem.
A szavak szintjénél nemigen jutottunk tovább. Mi a helyzet a mondatokkal, lejtésükkel, ritmusukkal, a fejezetek stiláris virtuozitásával, az egész mű fantasztikus energiájával, csodálatos finomszerkezetével, a tömérdek kulturális és irodalmi utalással: hajh, mind odalett? Elfaragták?
Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy olvassa el ezt a megújított Ulyssest, és majd meglátja. Ha pedig valaki az 1974-es kiadása alapján úgy érzi, mint Bozai Ágota, hogy ettől nem többet, hanem kevesebbet kap, nyugodtan maradjon meg amannál, hiszen az sem veszett el, nem is fog egyhamar. Olyannyira nem, hogy ebben az új könyvben is benne van szépen - szerintem teljes pompájában. Stílszerűen tehát én inkább azt mondanám: egy Bloom mind fölött, Joyce Bloomja mind fölött, igen.
(az Ulysses bevallottan elfogult szerkesztője, Európa Könyvkiadó)
