Könyv

Egy családregény közepe

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom

  • Götz Eszter
  • 2019. október 5.

Könyv

Aranyossi Magda neve néhány évtizede még ismerősen csengett a párttörténeti irodalomban, bár erős a gyanúm, hogy az 1948 és 1963 között írt könyvei közül alighanem több is ott lehetett a Centrális Galériának azon a 2012-es kiállításán, amelyik az Egyetemi Könyvtár soha ki nem kölcsönzött tételeivel szembesítette a közönséget.

Aranyossi – született Neumayer, amit a család Nádasra magyarosított – Magda zsidó nagypolgári famíliából származott. Húszévesen, 1916-ban lett kommunista, és hosszú élete végéig az is maradt. Férje, Aranyossi Pál szocdem, majd kommunista újságíró, író, fordító, a párt prominens értelmiségije volt, baráti köre Kuncz Aladártól Károlyi Mihályig, elvtársi kapcsolatrendszere Rákositól Rajkig minden fontosabb szereplőre kiterjedt, a svéd, német, francia és magyar kommunista elit tekintélyes részét jól ismerte. A Tanácsköztársaság után a házaspár Olaszországba menekült, onnan Svédországba, Németországba, majd a párt utasítására Párizsba költöztek, ahonnan 1941-ben tértek vissza Budapestre. 1945 után Magda a magyarországi demokratikus nőmozgalom tartóoszlopa lett, lapszerkesztő, a Párttörténeti Intézet munkatársa, jeles mozgalmárok életrajzát publikálta. Hosszú, kalandos élet, teli fordulatokkal, illegális akciók szervezésével, röpiratok és pártlapok írásával, terjesztésével és rejtegetésével, a 20. századi történelem bugyrainak végiglátogatásával, aminek összegzése mindig tanulságos – ha nem is mindig hiteles. Magda emlékirata már a halála utáni esztendőben, 1978-ban megjelent, természetesen a pártízlésre fazonírozva, ám – megértve az idők figyelmeztető szavát – csak az életrajz egyik felével. Abban a percben zárul, amikor 1945. január 13-án az óvóhelyre, ahol a házaspár bujkált, belépett két orosz katona.

Noha maga a memoár már negyven éve olvasható, a Jelenkor Kiadó mostani kiadása semmiképpen nem utánközlés. Megdöbbentően friss kötetet vehetünk kézbe, aminek több oka is van. Az egyik az, hogy Aranyossi Magda az unalmas pártirodalomból időközben a szépirodalom izgalmas hősnője lett, mint Nádas Péter nagynénje. Markáns, intelligens, uralkodó, mégis annyira szerethető figurája az író 2017-es Világló részletek című memoárjában határozott körvonalakat kap, erősen megragadva az olvasó empátiáját életútjának és életszemléletének – hát jó, legyen – „világló részleteivel”.

Nádas többek közt éppen az ő alakján keresztül mutatja fel autentikus módon, hogy a nagypolgárság és a munkásmozgalom közötti, áthidalhatatlannak tűnő szakadék milyen egyszerűen tudott semmivé válni.

A frissesség másik oka a szerkesztői koncepcióban rejlik. Az Én régi, elsüllyedt világom korántsem csupán egy elfeledett írónőt kelt új életre: Nagy Boglárka szerkesztő az 1978-ban publikált munkát most többszörös viszonyrendszerrel veszi körül. Az annak idején erős korrekciókkal formált szöveget meghagyta, de kipótolta az eredeti kézirat kihagyott vagy átírt szövegeivel, úgy, hogy a mai olvasó jól tudja követni a kétféle változat közötti eltéréseket. Minden egyes névhez alapos kutatómunkával egy lábjegyzetnyi életrajzot csatolt, és ezáltal gyakorlatilag a húszas évektől 1945-ig végigkövethetjük a magyar kommunista mozgalom életrajzát is (a mellékszereplők halálozási körülményei miatt különösen érdemes végigböngészni ezeket az apró betűs jegyzeteket). Az önmagában is terjedelmes memoárt kiegészítette a családtagok és barátok Aranyossi Magdához és férjéhez írt leveleivel, komplett családfát közölt 1836-tól máig, és egy bő válogatást is hozzátett a családi fotóalbumból, hogy az olvasó a történetek, jellemzések, fordulatok mellé teljes és színes képet kapjon a főbb szereplőkről. Vagyis az emlékirat hangsúlya a mozgalmi munkáról visszakerült a családra.

A legérzékenyebb beavatkozást azonban azok a néha rövidebb, máskor egészen hosszan kitárulkozó széljegyzetek adják, melyekkel Nádas Péter kommentálja nagynénje visszaemlékezéseit. Itt van a könyv kulcsa, ebben a generációs párbeszédben, ami itt-ott a hangsúlyokat kissé átrendezve, az elhallgatottakat kibeszélve, az elhazudottakat ráolvasva, vagy a kimondottakat megerősítve, egészen különleges mélységet ad Aranyossi szövegének. Kitágítja az időhatárokat, hiszen a visszaemlékezés részletesen felidézi a gyerekkor világát (cím és címlapkép első pillantásra ennek a hangulatát jeleníti meg, persze szemfényvesztés, hiszen a „régi, elsüllyedt világ” fogalma a szövegben megsokszorozódik, sőt egészen a máig nyújtózik), nagyon pontos beszámolót ad az 1919-től 1945-ig tartó pártmunkáról, az emigránsévekről, az antifasiszta ellenállásban való részvételről, de a felszabadulással véget ér. Nádas azonban a széljegyzetekben előre-hátra is tekint, sőt kifelé: a család, a párt, a kor dinamikájától el-eltávolodva magát az emlékezés műfaját teszi vizsgálat tárgyává. Itt-ott beleviszi az idősödő nagynénivel kamaszként folytatott beszélgetések, viták tüzének maradékát, másutt végtelenül finom humorba ágyazva keresi egy-egy domináns személyiség vagy szokás tovább­öröklődésének nyomait. Ezek a nagyon személyes megjegyzések részint belülről, a család közegéből szólnak, egyfajta késői tudósítás formájában. Másrészt pedig az egészet a mába ágyazzák, a ma érvényesen használható családi, politikai, eszmei örökséghalmazt tágítják megértő gesztussal olyan szélesre, hogy abba beleférhessen egy család – olvassuk pontosan Nádas sorait: bármilyen történetet maga mögött tudó bármelyik család – múltjának minden ága-boga.

Jelenkor Kiadó, 2018, 502 oldal, 4999 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.