rés a présen

„Tánc sincsen”

Sajó László költő, író

  • rés a présen
  • 2019. október 5.

Könyv

rés a présen: Volt időnk (Apám könyve) címmel most jelent meg regényed a L’Harmattan Kiadónál. Költőnek vagy prózaírónak vallod inkább magad?

Sajó László: Költőnek. De épp a Narancsban publikált tárcanovelláimból jelent már meg két prózakötetem: az Öt és feles és A futball ábécéje és más történetek az Osiris jóvoltából. Meg volt még egy kisregényem, az Írottkő a L’Harmattannál, amelyben a gyerekkoromat írtam meg, különös tekintettel a Kőszegen, a logopédiai intézetben töltött egy évemre (1966). Amikor először olvastam életemben Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, akkor jöttem rá, hogy az abban szereplő katonai iskola ugyanaz az épület.

rap: A versesköteteid is számosak. Melyik volt az első és melyik a legutóbbi?

SL: Az első a Napkeleti pályaudvar című volt, 1986-ban, a legutolsó a gyomorkeselyű 2017-ben és a kettő között nem tudom pontosan így hirtelen, hogy mennyi volt. Szerintem már húsz fölött tartok a könyvek számában és abból a túlnyomó többség líra. Az említett két kiadónál jelent meg mind, mert személyes kötődésem van hozzájuk. Egyik sem arról híres, hogy kortársakat ad ki, inkább tudományokkal, történelemmel foglalkoznak, így jól elkerülöm a kritikusok figyelmét.

rap: Az íráson kívül mit csinálsz?

SL: Mondjuk úgy, hogy amatőr focista és rokkantnyugdíjas vagyok. A BEAC veteránban játszom.

rap: Meg benne vagy a magyar irodalom nagy focitematikusainak arcképcsarnokában, nem?

SL: A novelláim egy része a fociról szól, sőt van egy Futballábécém, amihez még rengeteg megírandó szócikk lenne. A legnagyobb sikeremet futball­íróként Gazdag József Egy futballfüggő naplója című kötete kapcsán értem el. Betett engem is a magyar irodalom válogatottjába. Igaz, hogy kapusnak, gondolom, az Öt és feles miatt, de illusztris a csapat. Igazából csatár volnék. Előttem védelemben olyanok vannak, mint József Attila balhátvéd, Kosztolányi, Ottlik, Mándy, Esterházy, Kukorelly etc.

rap: A valóságban hol fociztál?

SL: Fiatalkoromban Miskolcon, aztán a BEAC-ban, és most ugyanott a veteránoknál. Intézem is a csapat írásos ügyeit, jegyzőkönyveit, mert én vagyok az írástudó. Ott aztán érik az ember élmények, amiket megírhat. Plusz MTK-szurkoló vagyok, bérletem van. A Budapesti Iszkra Olajbányász Baráti Társaságban is játszottam. Amíg mozgok, addig szeretnék játszani és meccsre járni.

rap: Versek témája lehet a foci?

SL: Nem, talán csak érintőlegesen. A versek sokkal szomorúbbak.

rap: Milyen az új regény?

SL: Akkor kezdtem el írni, amikor apám meghalt, az ő füzetei alapján. Naplószerűen írta füzetekbe az életét. Ezekből emeltem ki szövegeket, kommentáltam és kiegészítettem a saját élményeimmel, attól kezdve, amikor én is képbe kerültem ’56-ban. Olyan, mintha marginális jegyzetekből állna össze egy családregény, mert anyám családját is kikutattam és azt is beleszőttem. Nem tudományos történelmi munka, hanem családtörténet és személyes, de a végén megjelöltem a forrásokat, mert vannak történeti források is. Ja és vers is van benne, mert apám halálát csak így tudtam megírni, ezért versekkel ér véget a kötet. Erre jó a vers. De azért regénynek hívom.

rap: Mikor lesz a könyvbemutató?

SL: Szeptember 10-én az Írók Boltjában 17.00-tól Jánossy Lajos mutatja be a kötetet és beszélget velem. Szeptemberben pedig én leszek a hónap szerzője a Literán, ami azt jelenti, hogy sok versem, prózám felkerül, és a végén egy nagyinterjú is megjelenik velem.

rap: Mivel foglalkozol ezután?

SL: Néhány könyvtervem még van, amit meg kéne írnom. Minden februárban elmegyek a Kékesre a Mátrai Gyógyintézet nevű szanatóriumba, beteg- és alkotói szabadságra, mert nem tudok mást csinálni csak sétálni meg írni. Se tévé nincs, se net, csak korombéli hölgyek. Már táncolni sem lehet sajnos. Régebben még volt egy fogadó, ahol szerdán és szombaton mulatni lehetett. Szerelmek szövődtek évente erre a kis időszakra, gyönyörű volt. Ma parkoló van a fogadó helyén, ergo tánc sincsen.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.